2012. november 15., csütörtök

Life is an RPG

Megteltem. Biztos van egy ilyen állomása az idegen kultúrák megismerésének, de jelenleg úgy érzem, hogy egész India olyan, mint egy közepesen összerakott számítógépes játék, mint egy GTA, vagy Star Wars Kotor, néha CS, vagy Modern Warfare (főleg a favela pálya). Akárhova megyünk az elemek ismétlődnek. Erről jön egy lista.

Környezeti elemek az utcán

  • egy Vespa utánzat robogó, 
  • egy sima robogü
  • Hero Honda, ami úgy néz ki, mint egy sportmotor
  • egy Simson-szerű motor
  • Mahindra vagy Tata jeepek
  • kizárólag fehér személyautók
  • rozoga biciklik
  • 4 biciklkerékre szerelt mozgó bolt különböző gyümülcsökkel, ételekkel
  • tehenek, bivalyok, kutyák, macskák, néha malacok és az előbbi állatok ürülékei
  • random szemétkupacok
Utca robogóval, szemétkupaccal és bringával
Újabb tipikus utca

Árusok

  • Gyümölcsök:
    • banán (hangosan kiabálva, hogy 10 rupees)
    • kókusz (hatalmas machétával)
    • gránátalma, alma
    • vegyes
  • Kajáldák
    • Dosa gyárosok (4 férfi, egy vaslap, egy keréktárcsa, 10-15 körülálló kajáldással)
    • Tésztás (1-2 férfi, vaslap noodles-zel)
    • Roll-os (1 srác üres vaslappal)
    • Pani puris (1-2 férfi felpakolt puffancsokkal, meg csicseriborsó főzelékkel, vaslappal lásd: kép)
A tipikus pani puris

A riksák

Mindenhol tuk-tukok, két három féle típus, két-három féle sofőr kinézettel:
  • A pufi arc bajusszal
  • A fiatal vagány gyerek, hangos zenével
A sofőrök viselkedése:
  • az arc, aki lehúz, 
  • aki mindenről mond egy-két dolgot, 
  • aki nem tud angolul, de állandóan beszél.

Rikshak 1000 km-re egymástól

A zajok

Aki valaha játszott GTA-t, annak megvan a feeling, hogy mindig ugyanazok a zajok ismétlődnek a háttérben, na itt is ez van:
  • a masszív krákogás, amit köpés követ (a lehető legrandomabb helyeken)
  • dudálás:
    • a hatalmas busz, 
    • a rekedt robogó,
    • a standard duda,
    • vonatkürt
  • varjúkárogás (mindenhol)
  • három nagyon indiai szám, ami kihallatszik a kocsikból, boltokból, riksákból

A megszólítások

Teljesen random emberek az utcán, mindig ugyanazzal a kiejtéssel, hanglejtéssel:
  • Halló!
  • Onkl! (Uncle)
  • Yes!
  • From? / Country? 
  • Come, come!
  • Riksa?!
  • Plusz a random arc, aki odajön kezetfogni hozzád a semmiből.

Az interakciók

Egy az egyben, mint a Star Wars KotOR-ban,: választhatsz, hogy jófej leszel, keményen alkudsz, vagy lazábban, a gép meg kidobja, hogy az arc, hogyan beszél angolul (de mintha 2-3 szinkronszínész lenne csak a játékban...), mennyire jófej, mennyire zsugori vagy éppen mennyire engedékeny.

Ahhoz, hogy eljuss egy helyre legalább 5 embert meg kell kérdezned, hogy teljesített legyen a misszió, vagy, hogy egyáltalán elérj oda, de ha megkérdezel valakit, akkor elkezdenek odagyűlni az emberek. Többféle útbaigazítás van, de nem több 3-4-nél:
  • egyenesen irányt mutat
  • irányt mutat és közben jobbra vagy balra mutat
  • mond pár szót: straight, then left (nehezítésképpen néha jobba mutat)
  • hibátlan angolsággal elmondja, hogy merre (de ezt is a legrandomabb ember: lásd a félszemű csöves Kalkuttában)

XP

Kicsit, meguntam az írást, de még végtelenségig lehet folytatni, ugyanez van a feladatokkal, meg XP-gyűjtéssel, minél több XP-d van, annál jobban tudsz alkudni, biztonságosabb kajákat tudsz enni, jobb helyeken szállsz meg jobb áron stb. 

Feladatok

Na, ez már inkább falukutatás:
  • Find the palace
  • Get to the temple
  • Find the Café Coffee Day (indiai Starbucks)
  • Buy toilet paper
  • Cross the road
  • Keress szállást minél olcsóbban
  • Juss el egy vasútállomásról a másikra
  • Egyél minél olcsóbban
  • Keress egy wc-t 5 percen belül (büntetőkopi, ha nem sikerül)
  • Find a rikshaw for less than X
  • Find a bus that goes to...


2012. november 7., szerda

Egy hosszú nap története





Nagyobb térképre váltás


Bocsi mindenkitől ez nagyon hosszú sikerült, de el nem tudom képzelni mit csináltak régen az emberek áram nélkül este, valószínűleg azt amit én, olvastak, vagy írtak:

Épp Keralában vagyunk, egy hajón töltjük az éjszakát, valahol a backwaters-ön, de erről részletesen majd, ha befejeztük a hajókázást. Mindenesetre egy gyertya és egy fejlámpa fényénél töltjük az estét a hajó teraszán, kint szakad az eső, minden csupa pára, nem izzadok, csak a ruhám és bőröm nyirkos. Nagyon menő a hangulat, alig várom a napfelkeltét, remélem kitisztul. És nagyon boldog vagyok, hogy használ szúnyog elleni kenőcs, itt nevetgélünk azon, ahogy lepattannak rólunk. Najó, én nevetek, Max meg bosszankodik, mert a reptéren vásárolt hiperszuper Nobyte nem annyira hatékony, mint az összes gyógyszertárban kapható Odomos kenőcs, amúgy itt nincs malára és dengue para, nem kell aggódni. Miután bekente magát ő is nevetgél.


Madurai


Pondicherry-ből hétfőn este indultunk éjszakai busszal, a lehető legrosszabbra is fel voltunk készülve, tanulva a Dehradun-Lucknow 13 órás egybefüggő zötykölődésből. Kellemeset csalódva, majdhogynem kialudtan érkeztünk reggel 5-kor Madurai-ba, valahol Tamil Nadu kellős közepébe, aminek a „sok” nevezetessége ellenére úgy döntöttünk, hogy csak Dél-India legnagyobb és legelbűvölőbb templomkomplexumát nézzük meg. Az elbűvölőt mindenkinek magának kell eldönteni, de hogy nagy az tény. Fél6 és 6 között megküzdöttünk biztonsági őrökkel és papucstároló szakemberekkel, hogy a táskáinkat legyenek szívesek elfogadni és megígértük, hogy nincs benne robbanóanyag és, nem a laptop sem robban fel, úgy nézünk ki, mint, aki Pakisztánból van?! A sok hercehurca után (meg miután visszaküldtek hosszúnadrágért) tetőtől talpig felöltözve érkeztünk meg a templom belsejébe, ahol rögtön egy jókedélyű kipingált elefánt fogadott minket, amitől a hangulatunk rögtön a helyére került. Az elefánt, miután adtunk neki, 10 Rupiát, amit ő rögtön továbbított a gazdájának, kegyesen megáldott minket, úgy, hogy gyengéden fejbe kólintott az ormányával. Miután eszembe jutott, hogy a reggeli kekszből még van nálam, gyorsan megkérdeztem, hogy adhatok-e neki, úgyhogy szépen megreggeliztettük a vidám, pigmenthiányos, kipingált elefántot.

Az áldó elefánt, már nem csak az én kekszeimet eszi


Ezt követően behatoltunk a templom-komplexum mélyébe, ahol úgy éreztem magam, mint Indiana Jones, amikor a furavallású embereknél van egy barlangtemplom mélyén: mindenféle szobrok voltak a falakba helyezve, mindegyik előtt gyertyák, mécsesek, füstölők, az oszlopok (európai szemmel) kínai stílusú sárkányokból álltak, az oszlopfők, és az oszlopfők meglehetősen indiásan, lilára, rózsaszínre, pirosra, a plafont hasonló színű lótuszmotívumok díszítették. Az Indiana Jones feelinget tetézte, hogy jött egy kisebb zenekar csengettyűvel, meg olyan dobbal, aminek mind a két oldalát püfölik, meg klarinétszerű fűvőshangszerrel, meg cipősdoboz méretű fa dobozzal, aminek, nem tudom mi volt a célja, de nyitogatták és csukogatták folyamatosan. A zenekar megállt egy 8 karú, kinyújtott nyelvű két főből álló felöltöztetett bronz szoborcsoportnál és itt fújták tovább. A zenélő csapatot füstölős, félmeztelen szoknyás papok kísérték, akiknek a piros paca alatt egy vonásnyi hamu is volt a homlokán (itt azért elgondolkoztam, hogy engem, akkor miért küldtek vissza felöltözni….), mindenféle dolgokat mondtak, mindeközben a reggeli imára érkezők sorra mentek a szobrok előtt és ki térdelve, ki hason fekve, ki csak megállva imátkozott és mécsest gyújtott szép sorjában az istenek és a tehenek szobrai előtt.

Templomtorony sok-sok istennel meg tehénnel


Madurai után Periyarba, a híres nemzeti parkba vitt volna az utunk, és reggel hét előtt már kerestük is a megfelelő riksasofőrt, hogy elvigyen minket a megfelelő állomásra. Kell két kiegészítés, hogy kerek legye a sztori: 1) A wikipedia-ról előző nap megtudtam, hogy a buszmegállókat a közeli nevezetességekről nevezik el. 2) Kanyakumari, az indiai szubkontinens legdélebbi pontja régóta vágyott úti cél volt, de sajnos úgy tűnt, hogy minden beleférjen a Max-szal közös utunkba, ki kellett hagynunk. Tehát, a tuk-tuk-ost megkérdeztük, honnan lehet eljutni Periyarba. Erre elkezdett félig angolul, félig tamilul hadoválni, amiből kb. csak annyit értettem, hogy Kanyakumari, erre megkérdeztem, hogy milyen messze van, és mennyi idő oda eljutni és megy-e busz (a tuk-tuk-osok meglepően jól vágják a földrajzot) és felvilágosított, hogy 220 km, 6 óra busszal, minden reggel megy. Gyors gondolkodás, döntés és úton is voltunk a Kanyakumariba vezető busz megállójába, ahova megérkezve épp annyi időnk volt, hogy reggelit vegyünk és haladjunk tovább (valahogy Indiában a buszok mindig pont akkor indulnak, amikor felszállunk rájuk, ma is így volt az egész nap folyamán). Még hét óra is alig múlt, de már túl vagyunk egy állomáson, és mennyi jött még ezután…

Kanyakumari


India legdélebbi pontja a Laostól délre található szigeteknél van, de a szubkontinens legdélebbi pontja Kanyakumari partján levő 3 nagyobb szikla. Az egyiken egy indiai felfedező szobra állt, a másik Swami Vivekananda meditált valaha és ezért az ő emlékére szent hely lett, na, mi ide mentünk el egy öreg-tavi Ajtony méretű hajóval és nagyon sok indiaival. Nem sokat tudok az öreg Swami Vivekanandáról, csak, hogy volt egy nagyon híres beszéde a chicagoi egyetemen a vallásról, meg amerikában is élt, és ott hirdette az igét, és hogy írt egy rakat könyvet, amit a Bhagavad-Gita mellett lehet megvenni a boltokban, a szememben valószínűleg az amerikai beszéde miatt kicsit Kossuthra emlékeztetett.

A hajókázás után megnéztünk még egy templomot, aminek a legnagyobb nevezetessége az oltárban Jézus alakja körül található kék neoncsík volt, ettől eltekintve tökéletesen megfelelt bármelyik jobban kinéző fehérre meszelt Európai templomnak.

India legdélebbi pontja a templomból

Kanyakumari egyébként Gaya után simán megszerezte az India shithole-ja címet, amit a különösen unalmas, semmitmondó indiai városok kapnak, amik még arra se méltatják magukat, hogy legalább annyira koszosak legyenek, hogy a külföldi turisták elszörnyűlködhessenek, olyan semmilyen.

Az volt a cél, hogy még ma Allepey-be érhessünk, hogy találkozzunk barodai ismerősünkkel, Max előző utitársával Tamsinnal, az angol lánnyal, aki azóta új-zélandi haverjával utazgat (az india-thaiföld, fülöp-szigetek, ausztrália, új-zéland útitervvel). Ehhez viszont cselhez, kellett folyamódni: Kanyakumariból el kellett jutni Trivandrumba, vagy hivatalosan: Thiruvananthapuramba, Kerala fővárosába, hogy onnan Allepey-be könnyen elérjünk. Ehhez viszont először Nagercoilba kell eljutni, hogy legyen busz Trivandrumba.

A legjobb szó az állapotunkra, az elcsigázott. Egy idő után csak mentünk és mentünk és zötykölődtünk és mindenhol 5 percre az érkezésünk után indult a busz, úgyhogy csak kekszeket, meg ilyen szutyok dolgokat tudtunk venni. 22 óra buszozás és 4 órányi turistákodás után, egyszercsak fél12 körül megérkeztünk Allepey-be. Sikerült keríteni egy tuk-tukost, aki vállalta, hogy a legjobb commissiont ígérő szállásait felkelti nekünk, az első probálkozás után a tengerpartra vetődtünk és egy kis bungalow-ban kaptunk relatíve olcsó szállást (500 R/szoba/éj), bár a bungalow és a pálmafatető között volt egy 25 centi rés, de állítólag nem voltak szúnyogok (és mint kiderült, tényleg). Elcsigázva, megfáradva, de tengerzúgásra aludhattunk el a célként kitűzött városban.

U.i.: van vörös banán, ami ízletesebb, édesebb és krémesebb, mint a sárga, zöld testvér:




2012. november 3., szombat

Kalkutta és gyors helyzetjelentés

Egy 27 órás vonatút, egy egyórás belvárosi buszozás és egy 3 órás buszút után sikeresen megérkeztünk Kalkuttából Pondicherrybe chennai-i átszállással. Az első, majdnem napra pontosan két hónappal ezelőtti indiai vonatúton nem gondoltam volna, hogy az utazás eme fajtája lesz majd az, ahol regenerálódok és pihenek az Indiában töltött idő alatt. A vonat ismerős, a kaja is, az emberek is ugyanazok, a levegő, az állomásoktól és a városoktól eltekintve friss, úgyhogy minden adott, hogy az ember nagyokat aludjon, olvasson, kajáljon. Persze, mindezt annak ellenére, hogy az ember baromira unja, koszos, büdös, poros lesz a végére, de hát mint a legtöbb dolog errefele, ez is nagyon kettős.

Most például azért írok, mert az elmúlt közel 36 órában ültem a popómon és vártam, hogy 1800 km-mel odébb keveredjek és közben a bioritmusom teljesen felborult, de már ezt is megszoktam, nem egy éjszakát beszélgettünk már végig ilyen hosszú utak után.

Kalkutta meglepően tetszett, best Indian big city so far. Látszik, hogy az angolok építették, és az is, hogy a 19. sz. végén tervezték, számos 20-as, 30-as évekbeli ház volt, ami szinte egy-az-egyben akár Pesten is lehetne valamelyik körúti kerület lepukkantabb részén. Kevésbé volt turistás, ami szintén plusz pont, nem volt lépten nyomon tuk-tukos, aki el akar vinni mindenféle boltokba, főleg, hogy nem volt minden sarkon szúvenír bolt, ami meg volt, azt inkább hívja az emberek aukciós háznak. Úgyhogy a kalkuttai napok inkább teltek úgy, mint két átlagos nap egy nagyvárosban, mint egy indiai utazás egyik állomása. Ültünk a kávézóban (sajnos ilyen nagyon modern Coffeeshop-szerű cuccban), ettünk kajákat az utcán (erről később), sétáltunk a parkokban, múzeumokban, néztük a régi épületeket, taxikat, dolgozó embereket, voltunk könyvesboltokban, olvastunk.

Victoria Memorial - tanulságos múzeummal

Random ház, ami olyan, mint otthon

Templom, sok szép növénnyel

Egyébként Teréz Anya itt tevékenykedett, sajnos tevékenységének okát, a nyomort is láttuk. Két utcával a Meki, iStore, Vodafone stb. után kakasok, kecskék, kábelfejtőműhelyek, egész lakások, inkább háztartások voltak az utcán, de valahogy ez is más volt, mint India többi részén, nem nyomorban fetrengtek az emberek, dolgoztak, mosakodtak, főztek, mindent csináltak, amit otthon szokás, csak épp kint tették az utcán.

Igazi metropolisz, még villamosa is van

Kaják



Reggeli
Kalkuttában ettem életem legjobb gyorskajáit, a reggeli sajtos szendó, aminek a kenyerét faszénen, agyagüstben pirították simán veri a legextrább Subway szendvicset, a wok(chowmein), az egg-roll, veg-roll, a random csirke/zöldségleves, biryani (rizs fűszerrel), minden, wow. Az egész napi kajánk megvolt 800 Ft-ból, úgyhogy végig tele volt a gyomrunk és ízletes volt, és mindez rendelkezett az itteni ételek egyik leginkább nagyra becsült tulajdonságával: még a wc-papírt is kímélte.

Bónusz

Még egy random kép, ami már annyira nem meglepő, inkább vicces. A hotel mellett azért sétáltunk el első este, mert egy ilyen barna bőrű Sgt Pepper Lonely Hearts Club Banddel mulattatott lagzit tartottak a szálloda konferenciatermében.

Sgt. Pepper Lonely Hearts Club Band - Indian Edition

Helyzet

Pondicherry eddig csodás, úgy volt, hogy Chennai-ban várunk az esti buszra és az éjszakát a buszon töltjük, de mivel pontosan érkezett a vonat, gondoltuk bepróbálkozunk és hátha még ma Pondyba érünk (így hívják a helyiek). Ismét, mint oly szokszor falukutatás feelingem volt, ahogy odamentünk az első szimpatikusnak tűnő emberhez és megkérdeztük, hogy lehet eljutni Pondicherry-be (kb, mintha Szegeden azt kérdeznénk, hogy Pécsre hogysmint), megmondták, hogy arra a buszra kell felszállni, amire ők is itt várnak, aztán el kell kapni egy buszt Pondy-be, mondtuk ok. Egy óra buszozás és öt perc séta után, még már fenn is voltunk a Pondicherry-be tartó buszon, ami felszállásunk után kb. 10 perccel el is indult, rá 3 órára, kb. fél11-re meg is érkeztünk. Nyertünk egy éjszakát, amit nem buszon, hanem egy nagyon cuki francia-stílusú kis panzióban töltünk, ahol a kilincsek kerámia fogantyúval vannak ellátva, van melegvíz, meg wi-fi, és mit vacsora közben kiderült a tulaj a legmenőbb Pondicherry-i étterem menedzsere, csak szegény szereti a vendéglátást, és ezért nyitott egy saját kis helyet, azzal a céllal, hogy az utazók minél inkább otthon érezzék magukat. Mi is így éreztük, főleg fürdés, egy hibátlan club sandwich, sör, belga csokis süti és banán után. Ámen. Holnap pedig a  portugál és angol gyarmati maradványok után a franciák itt töltött éveibe is betekintést nyerünk.