Kalkutta és gyors helyzetjelentés

Egy 27 órás vonatút, egy egyórás belvárosi buszozás és egy 3 órás buszút után sikeresen megérkeztünk Kalkuttából Pondicherrybe chennai-i átszállással. Az első, majdnem napra pontosan két hónappal ezelőtti indiai vonatúton nem gondoltam volna, hogy az utazás eme fajtája lesz majd az, ahol regenerálódok és pihenek az Indiában töltött idő alatt. A vonat ismerős, a kaja is, az emberek is ugyanazok, a levegő, az állomásoktól és a városoktól eltekintve friss, úgyhogy minden adott, hogy az ember nagyokat aludjon, olvasson, kajáljon. Persze, mindezt annak ellenére, hogy az ember baromira unja, koszos, büdös, poros lesz a végére, de hát mint a legtöbb dolog errefele, ez is nagyon kettős.

Most például azért írok, mert az elmúlt közel 36 órában ültem a popómon és vártam, hogy 1800 km-mel odébb keveredjek és közben a bioritmusom teljesen felborult, de már ezt is megszoktam, nem egy éjszakát beszélgettünk már végig ilyen hosszú utak után.

Kalkutta meglepően tetszett, best Indian big city so far. Látszik, hogy az angolok építették, és az is, hogy a 19. sz. végén tervezték, számos 20-as, 30-as évekbeli ház volt, ami szinte egy-az-egyben akár Pesten is lehetne valamelyik körúti kerület lepukkantabb részén. Kevésbé volt turistás, ami szintén plusz pont, nem volt lépten nyomon tuk-tukos, aki el akar vinni mindenféle boltokba, főleg, hogy nem volt minden sarkon szúvenír bolt, ami meg volt, azt inkább hívja az emberek aukciós háznak. Úgyhogy a kalkuttai napok inkább teltek úgy, mint két átlagos nap egy nagyvárosban, mint egy indiai utazás egyik állomása. Ültünk a kávézóban (sajnos ilyen nagyon modern Coffeeshop-szerű cuccban), ettünk kajákat az utcán (erről később), sétáltunk a parkokban, múzeumokban, néztük a régi épületeket, taxikat, dolgozó embereket, voltunk könyvesboltokban, olvastunk.

Victoria Memorial - tanulságos múzeummal

Random ház, ami olyan, mint otthon

Templom, sok szép növénnyel

Egyébként Teréz Anya itt tevékenykedett, sajnos tevékenységének okát, a nyomort is láttuk. Két utcával a Meki, iStore, Vodafone stb. után kakasok, kecskék, kábelfejtőműhelyek, egész lakások, inkább háztartások voltak az utcán, de valahogy ez is más volt, mint India többi részén, nem nyomorban fetrengtek az emberek, dolgoztak, mosakodtak, főztek, mindent csináltak, amit otthon szokás, csak épp kint tették az utcán.

Igazi metropolisz, még villamosa is van

Kaják

Reggeli

Kalkuttában ettem életem legjobb gyorskajáit, a reggeli sajtos szendó, aminek a kenyerét faszénen, agyagüstben pirították simán veri a legextrább Subway szendvicset, a wok(chowmein), az egg-roll, veg-roll, a random csirke/zöldségleves, biryani (rizs fűszerrel), minden, wow. Az egész napi kajánk megvolt 800 Ft-ból, úgyhogy végig tele volt a gyomrunk és ízletes volt, és mindez rendelkezett az itteni ételek egyik leginkább nagyra becsült tulajdonságával: még a wc-papírt is kímélte.

Bónusz

Még egy random kép, ami már annyira nem meglepő, inkább vicces. A hotel mellett azért sétáltunk el első este, mert egy ilyen barna bőrű Sgt Pepper Lonely Hearts Club Banddel mulattatott lagzit tartottak a szálloda konferenciatermében.

Sgt. Pepper Lonely Hearts Club Band - Indian Edition

Helyzet

Pondicherry eddig csodás, úgy volt, hogy Chennai-ban várunk az esti buszra és az éjszakát a buszon töltjük, de mivel pontosan érkezett a vonat, gondoltuk bepróbálkozunk és hátha még ma Pondyba érünk (így hívják a helyiek). Ismét, mint oly szokszor falukutatás feelingem volt, ahogy odamentünk az első szimpatikusnak tűnő emberhez és megkérdeztük, hogy lehet eljutni Pondicherry-be (kb, mintha Szegeden azt kérdeznénk, hogy Pécsre hogysmint), megmondták, hogy arra a buszra kell felszállni, amire ők is itt várnak, aztán el kell kapni egy buszt Pondy-be, mondtuk ok. Egy óra buszozás és öt perc séta után, még már fenn is voltunk a Pondicherry-be tartó buszon, ami felszállásunk után kb. 10 perccel el is indult, rá 3 órára, kb. fél11-re meg is érkeztünk. Nyertünk egy éjszakát, amit nem buszon, hanem egy nagyon cuki francia-stílusú kis panzióban töltünk, ahol a kilincsek kerámia fogantyúval vannak ellátva, van melegvíz, meg wi-fi, és mit vacsora közben kiderült a tulaj a legmenőbb Pondicherry-i étterem menedzsere, csak szegény szereti a vendéglátást, és ezért nyitott egy saját kis helyet, azzal a céllal, hogy az utazók minél inkább otthon érezzék magukat. Mi is így éreztük, főleg fürdés, egy hibátlan club sandwich, sör, belga csokis süti és banán után. Ámen. Holnap pedig a  portugál és angol gyarmati maradványok után a franciák itt töltött éveibe is betekintést nyerünk.