Pavagat - vulkán a síkság közepén meg 400 éves random romok a gazban

Mielőtt elhagytam ezt a csodás Barodát, Matteus lengyel szobatársammal és Svetával, az orosz leányzóval megnéztük Pavagatot. Azóta sem vagyok tisztában, hogy a hegyet, vagy a várost hívják Pavagatnak, de ettől függetlenül két látnivaló van: az egyik a síkság közepéből kiemelkedő vulkanikus múltra visszatekintő hegytetőn található hindu templom, és a hegy aljában elterülő random fel-felbukkanó paloták és mecsetek. Mivel Sveta délelőtt nem ért rá, és ő a hegyre akart felmenni, mi Mateussal megnéztük a romokat, amíg ő délután 2 körül csatlakozott hozzánk.

Csendes kis falucska tehénszarral meg 400 éves romokkal

Meglehetősen tudatlanul indultunk el a faluba sétálni, és mikor be akartunk menni az egyik romos épületbe meglepődve tapasztaltuk, hogy 250 R belépőt kérnek, pedig ránézésre semmi nem volt benn, nem is volt, de mint kiderült ez volt az uralkodó díszterme valaha. Hát az biztos, hogy szebb időket is látott már, a következő két épület is hasonló áron és hasonló állapotban várt ránk. Nem igazán stresszeltük magunkat, hogy 1000 R-át fizessünk 4 romos épület közelről való megvizslatásáért, inkább örömünket leltük benne, hogy Tomitól való elválásom óta először várostól messze nyugis környezetben voltunk. És mit ad Isten, (vagy Allah) a sétálgatásaink közepette, amikor már embert se láttunk, elénk jött egy régi mecset ezúttal belépő nélkül, alvó biztonsági őrrel. Amikor kiabáltam, hogy halló, az egyetlen válasz egy seregnyi templomból kirepülő papagáj volt. Itt eltöltöttünk kb. egy órát, felmásztunk (a lépcsőn) a minaret közepéig (tovább nem, mert nem voltak szimpik a gekkók a lépcsőn, és lámpánk sem volt…).

You happy, me happy

Ez még fizetős volt....

...ez meg ingyenes.

Kövesd a kecskét

Továbbhaladva egy kecskepásztor útbaigazított minket, hogy a következő templomot a kecskéket követve találjuk meg (mindezt persze gujarati nyelven), nem volt mit tenni, mentünk a kecskék után, akik elvezettek minket a következő régi mecsethez, ami még öregebb volt, bár számunkra ez inkább csak abban nyilvánult meg, hogy a minaretek felső fele hiányzott. 

Ide vezettek.

A főoltár (ha szabad így nevezni a  muszlimoknál)

Újabb csatangolás után visszaértünk a buszmegállóba, ahol egy „étteremsoron” kajáltunk, ismét a helyieket követve, azon a helyen ettünk, ahol a legtöbben voltak. Miután helyet foglaltunk, tűnt csak fel, hogy az étteremben – legyen inkább étkezde – csak nők vannak, és egy idő után jött egy újabb adag száris sereg. Egy jóember odajött hozzánk és elmagyarázta, hogy kampány van, és hogy ő a falu „serpantje” (polgármestere). Tehát errefele így készülnek a választásra: kirándulni viszik az asszonyokat. Az étel meglepően jó volt, by the way. 

Az a bodegás sor, na az a helyi Ráday utca

Hegyre fel…

Sveta megérkeztével megindultunk a hegyre, mint utólag kiderült a legkülönbözőbb közlekedési eszközökkel… Az első jármű egy jeep volt (persze nem Jeep, hanem Mahindra), de ettől függetlenül ugyanúgy nézett ki, mint egy Jeep. Jó indiai módra 15-en ültünk a kocsiban, mi a csomagtartó részen voltunk, ahol két pad volt egymással szembe fordítva hárman-hárman egy-egy oldalon, így viszont annyira tele voltunk, hogy az hátsóajtót (csomagtartó-ajtót) nem lehetett becsukni, ezt orvosolván felugrott egy srác, aki egész úton csimpaszkodva lógott és fogta az ajtót, hogy ne csapódjon ki-be. A hegyre megérkezve, reflexszerűen vettünk egy jegyet az első jegyáruló embertől (utólag elég nagy butaság volt, hogy meg se kérdeztünk mire), mint kiderült egy libegőre. Na, ez az utolsó dolog, amit az indiaiak üzemeltetésére bíznék. Épp eleget tudok a kötélpályás közlekedésről, ahhoz, hogy tudjam, hogy nem életbiztosítás ha nem megfelelő az üzemeltető személyzet, és, hogy még inkább csökkentse a bizalmam, jó indiai módszer szerint sz.p színesre volt pingálva az egész szerkezet. 

Sokszínűre festett felvonó, really?!

Bucsu a hegyen

Felérve, mintha nem is egy régi vulkán tetején lennénk, hanem egy buta, mocskos bazárban: az út mindkét oldalán boltok (meg egy-két tó és templom). Kettő említésre méltó típus volt az ezernyi kegytárgyat, szuvenírt, virágfüzért, chipset és kólát áruló bolt között: az egyik a kókuszdió háncsoló és áruló üzem (mint kiderült a kókuszdió ilyen szent dolog, és azt jó vinni a szentélyhez), a másik a fotózkodó bolt, ahol a ’90-es évek elejéről ismert vízeséses, pálmás faltapasz előtt lehetett Rambó-stílusban felkötött piros aranyflitteres kendővel fotózkodni, a kisebbeknek volt plüsstigris… 

Az egyik fotózkodós shop

A hely hangulata (csak több lokál arccal)

A templomhoz végtelen mennyiségű lépcső vezetett, amiket mezítláb kellett megmászni, a néha forró kövön, a templom olyan volt, mint mindenhol Indiában: Felismerhetetlenségig merő narancssárgára festett istenek, két fekete pöttyel a szeme körül, ha már összevisszafestették, legalább az maradjon meg neki, mindenhol virág(füzér), tolongó emberek és pont.

A délután fénypontjai voltak még a szemétben és kókuszháncsban császkáló teherhordó szamarak, akiknek a sörénye és homloka szent narancssárgára volt festve, oly sok őszülő ember hajához és szakállához hasonlóan. Ő volt a kedvenc szamaram: több, mint egy órán keresztül láttam ott állni a világ szélén. A délutánt és a lefele utat meglehetősen feldobta, hogy közvetlenül a kép készítése után merevedése lett a szamárnak, és szegény állatnak majdnem a földig lógott férfias szerszáma. 

A szomorú szamár, aki fülét farkát lógatta