Nagyobb térképre váltás
Bocsi mindenkitől ez nagyon hosszú sikerült, de el nem tudom képzelni mit csináltak régen az emberek áram nélkül este, valószínűleg azt amit én, olvastak, vagy írtak:
Épp Keralában vagyunk, egy hajón töltjük az éjszakát, valahol a backwaters-ön, de erről részletesen majd, ha befejeztük a hajókázást. Mindenesetre egy gyertya és egy fejlámpa fényénél töltjük az estét a hajó teraszán, kint szakad az eső, minden csupa pára, nem izzadok, csak a ruhám és bőröm nyirkos. Nagyon menő a hangulat, alig várom a napfelkeltét, remélem kitisztul. És nagyon boldog vagyok, hogy használ szúnyog elleni kenőcs, itt nevetgélünk azon, ahogy lepattannak rólunk. Najó, én nevetek, Max meg bosszankodik, mert a reptéren vásárolt hiperszuper Nobyte nem annyira hatékony, mint az összes gyógyszertárban kapható Odomos kenőcs, amúgy itt nincs malára és dengue para, nem kell aggódni. Miután bekente magát ő is nevetgél.
Madurai
Pondicherry-ből hétfőn este indultunk éjszakai busszal, a lehető legrosszabbra is fel voltunk készülve, tanulva a Dehradun-Lucknow 13 órás egybefüggő zötykölődésből. Kellemeset csalódva, majdhogynem kialudtan érkeztünk reggel 5-kor Madurai-ba, valahol Tamil Nadu kellős közepébe, aminek a „sok” nevezetessége ellenére úgy döntöttünk, hogy csak Dél-India legnagyobb és legelbűvölőbb templomkomplexumát nézzük meg. Az elbűvölőt mindenkinek magának kell eldönteni, de hogy nagy az tény. Fél6 és 6 között megküzdöttünk biztonsági őrökkel és papucstároló szakemberekkel, hogy a táskáinkat legyenek szívesek elfogadni és megígértük, hogy nincs benne robbanóanyag és, nem a laptop sem robban fel, úgy nézünk ki, mint, aki Pakisztánból van?! A sok hercehurca után (meg miután visszaküldtek hosszúnadrágért) tetőtől talpig felöltözve érkeztünk meg a templom belsejébe, ahol rögtön egy jókedélyű kipingált elefánt fogadott minket, amitől a hangulatunk rögtön a helyére került. Az elefánt, miután adtunk neki, 10 Rupiát, amit ő rögtön továbbított a gazdájának, kegyesen megáldott minket, úgy, hogy gyengéden fejbe kólintott az ormányával. Miután eszembe jutott, hogy a reggeli kekszből még van nálam, gyorsan megkérdeztem, hogy adhatok-e neki, úgyhogy szépen megreggeliztettük a vidám, pigmenthiányos, kipingált elefántot.
 |
| Az áldó elefánt, már nem csak az én kekszeimet eszi |
Ezt követően behatoltunk a templom-komplexum mélyébe, ahol úgy éreztem magam, mint Indiana Jones, amikor a furavallású embereknél van egy barlangtemplom mélyén: mindenféle szobrok voltak a falakba helyezve, mindegyik előtt gyertyák, mécsesek, füstölők, az oszlopok (európai szemmel) kínai stílusú sárkányokból álltak, az oszlopfők, és az oszlopfők meglehetősen indiásan, lilára, rózsaszínre, pirosra, a plafont hasonló színű lótuszmotívumok díszítették. Az Indiana Jones feelinget tetézte, hogy jött egy kisebb zenekar csengettyűvel, meg olyan dobbal, aminek mind a két oldalát püfölik, meg klarinétszerű fűvőshangszerrel, meg cipősdoboz méretű fa dobozzal, aminek, nem tudom mi volt a célja, de nyitogatták és csukogatták folyamatosan. A zenekar megállt egy 8 karú, kinyújtott nyelvű két főből álló felöltöztetett bronz szoborcsoportnál és itt fújták tovább. A zenélő csapatot füstölős, félmeztelen szoknyás papok kísérték, akiknek a piros paca alatt egy vonásnyi hamu is volt a homlokán (itt azért elgondolkoztam, hogy engem, akkor miért küldtek vissza felöltözni….), mindenféle dolgokat mondtak, mindeközben a reggeli imára érkezők sorra mentek a szobrok előtt és ki térdelve, ki hason fekve, ki csak megállva imátkozott és mécsest gyújtott szép sorjában az istenek és a tehenek szobrai előtt.
 |
| Templomtorony sok-sok istennel meg tehénnel |
Madurai után Periyarba, a híres nemzeti parkba vitt volna az utunk, és reggel hét előtt már kerestük is a megfelelő riksasofőrt, hogy elvigyen minket a megfelelő állomásra. Kell két kiegészítés, hogy kerek legye a sztori: 1) A wikipedia-ról előző nap megtudtam, hogy a buszmegállókat a közeli nevezetességekről nevezik el. 2) Kanyakumari, az indiai szubkontinens legdélebbi pontja régóta vágyott úti cél volt, de sajnos úgy tűnt, hogy minden beleférjen a Max-szal közös utunkba, ki kellett hagynunk. Tehát, a tuk-tuk-ost megkérdeztük, honnan lehet eljutni Periyarba. Erre elkezdett félig angolul, félig tamilul hadoválni, amiből kb. csak annyit értettem, hogy Kanyakumari, erre megkérdeztem, hogy milyen messze van, és mennyi idő oda eljutni és megy-e busz (a tuk-tuk-osok meglepően jól vágják a földrajzot) és felvilágosított, hogy 220 km, 6 óra busszal, minden reggel megy. Gyors gondolkodás, döntés és úton is voltunk a Kanyakumariba vezető busz megállójába, ahova megérkezve épp annyi időnk volt, hogy reggelit vegyünk és haladjunk tovább (valahogy Indiában a buszok mindig pont akkor indulnak, amikor felszállunk rájuk, ma is így volt az egész nap folyamán). Még hét óra is alig múlt, de már túl vagyunk egy állomáson, és mennyi jött még ezután…
Kanyakumari
India legdélebbi pontja a Laostól délre található szigeteknél van, de a szubkontinens legdélebbi pontja Kanyakumari partján levő 3 nagyobb szikla. Az egyiken egy indiai felfedező szobra állt, a másik Swami Vivekananda meditált valaha és ezért az ő emlékére szent hely lett, na, mi ide mentünk el egy öreg-tavi Ajtony méretű hajóval és nagyon sok indiaival. Nem sokat tudok az öreg Swami Vivekanandáról, csak, hogy volt egy nagyon híres beszéde a chicagoi egyetemen a vallásról, meg amerikában is élt, és ott hirdette az igét, és hogy írt egy rakat könyvet, amit a Bhagavad-Gita mellett lehet megvenni a boltokban, a szememben valószínűleg az amerikai beszéde miatt kicsit Kossuthra emlékeztetett.
A hajókázás után megnéztünk még egy templomot, aminek a legnagyobb nevezetessége az oltárban Jézus alakja körül található kék neoncsík volt, ettől eltekintve tökéletesen megfelelt bármelyik jobban kinéző fehérre meszelt Európai templomnak.
 |
| India legdélebbi pontja a templomból |
Kanyakumari egyébként Gaya után simán megszerezte az India shithole-ja címet, amit a különösen unalmas, semmitmondó indiai városok kapnak, amik még arra se méltatják magukat, hogy legalább annyira koszosak legyenek, hogy a külföldi turisták elszörnyűlködhessenek, olyan semmilyen.
Az volt a cél, hogy még ma Allepey-be érhessünk, hogy találkozzunk barodai ismerősünkkel, Max előző utitársával Tamsinnal, az angol lánnyal, aki azóta új-zélandi haverjával utazgat (az india-thaiföld, fülöp-szigetek, ausztrália, új-zéland útitervvel). Ehhez viszont cselhez, kellett folyamódni: Kanyakumariból el kellett jutni Trivandrumba, vagy hivatalosan: Thiruvananthapuramba, Kerala fővárosába, hogy onnan Allepey-be könnyen elérjünk. Ehhez viszont először Nagercoilba kell eljutni, hogy legyen busz Trivandrumba.
A legjobb szó az állapotunkra, az elcsigázott. Egy idő után csak mentünk és mentünk és zötykölődtünk és mindenhol 5 percre az érkezésünk után indult a busz, úgyhogy csak kekszeket, meg ilyen szutyok dolgokat tudtunk venni. 22 óra buszozás és 4 órányi turistákodás után, egyszercsak fél12 körül megérkeztünk Allepey-be. Sikerült keríteni egy tuk-tukost, aki vállalta, hogy a legjobb commissiont ígérő szállásait felkelti nekünk, az első probálkozás után a tengerpartra vetődtünk és egy kis bungalow-ban kaptunk relatíve olcsó szállást (500 R/szoba/éj), bár a bungalow és a pálmafatető között volt egy 25 centi rés, de állítólag nem voltak szúnyogok (és mint kiderült, tényleg). Elcsigázva, megfáradva, de tengerzúgásra aludhattunk el a célként kitűzött városban.
U.i.: van vörös banán, ami ízletesebb, édesebb és krémesebb, mint a sárga, zöld testvér:
