Bollywood Superstar

Azt szeretem ebben az országban, hogy elmész helyekre, vannak elképzeléseid, hogy majd mi történik, és akármilyen vad képzeteid is vannak India übereli azokat. A mai nap olyan volt, mint egy tipikus Simpsons, vagy Family Guy rész: elkezded valahogy és egy teljesen más sztori kerekedik ki belőle: Így lettem ma egy indiai (a rendező szerint szigorúan nem bollywoodi) sci-fi film főmellékszereplője és fesztiváloztam át a városon egy utcányi indiaival, a Ganesha-szobrukkal és a régóta áhított nasim(?) nevű dobos formációval, akiket csak crazy drummers-nek szoktam aposztrofálni, akiket ha meghall az ember előbb tenne Brazíliába, mint Indiába.

A forgatás

Azért ne legyenek illúzióink, a greenbox anyuci házának a nappalijában lett kialakítva, a kamera egy 650D, és két 1000W-os refi volt a világítás. A szövegemet szigorúan a kamerába nézve(!) kellett mondani és miután nem volt idő megtanulni a szöveget laptopról olvashattam, pontosan ekkor váltotta fel a fotóállványt a bárszék és a concise hindi-english dictionary összes kiadása....

Looking professional...

.... valójában.

A filmről elég annyit tudni, hogy 2012 van, és a föld el akar pusztulni, mert a gazdag emberek túl sok gyárat építettek és a rendező, aki egyben a VFX (visual effect) szakértő az emberiség egységét akarja megmutatni, így jövünk mi a képbe, külföldi öntkéntesek, és a VFX miatt lesz ez egy sci-fi, amiben holotelefonálnak az emberek és mindenki repülő bugattival közlekedik. ...2012-ben. A szervezettséget elnézve a film valószínűleg sose készül el, de hát legalább nem Jókai olvasva telnek el a mindennapjaim Barodában. És még kapunk ingyen kaját is.

Egész nap ezen pörögtem: ha el is készül, valami ilyesmi lesz belőle (indiai akcentussal):

A fesztivál

Ma van a 10 napos Ganesha-fesztivál utolsó napja. Ganesha, az elefántfejű istenség a siker, a jószerencse és mindenféle földi jó istene, így az egész fesztiválszezont is vele kezdik. Nagyjából két-három sarkonként van egy-egy Ganesha-szentély, ahol esténként egy-egy gyertyát, mécsest köröznek az óra járásával megegyező irányban a szentély előtt a jószerencse reményében. A fesztivál végén az egyes szentélyekben levő agyagból készült Ganesha-szobrokat a tóba helyezik, ahol szépen elporladnak (a másik inside joke-om ma: milyen vicces lenne family guy-stílusban, ahogy megérkezik egy újabb Ganesha a tó aljára a pajtijaihoz és annyit mondana, hogy "wat's up?", amire a többiek: "not much, enjoying", de ilyen sajnos nem történhet, mert elolvadnak).

Ebédszünetben kimentünk megnézni, ahogy elviszik az egyik Ganesha-t. Itt egy traktorral húztak egy falnyi hangfalat, ami mögött a dj felváltva játszott tradicionális Ganesha himnuszokat, illetve elvetemült trance-zenét, majd szépen eldöcögött a traktorra pakolt Ganesha. Azt hittem, ennyi elég is volt a fesztiválból, körtáncoltam az utcán, kaptam pöttyöt a homlokomra, ettem ilyen gránátalmás, banános, mogyorós, mandulás tejbe(?)grizet, ami a szezámmaggolyóval együtt ilyen tradicionális fesztiválkaja (itt kicsit másképp értelmezik a fesztivált... leginkább valláshoz van köze). 

Traktoros z-cucc

Piros pöttyösen utcatánccal

Innen visszamentünk felvenni a Maruti Suzukiba a Bugattis jeleneteket, végeztünk és kezdődött az, amit előre sajnálok, hogy nem fogok tudni szavakban visszaadni. Ez egy jóval nagyobb szentély volt, egy üresen hagyott telken, itt is megetettek minket ilyen tejbe(?)grizes cuccal, aztán táncolgattunk (már ismertem a lépéseket), aztán végre megérkezett az, amire már az HIV awareness-est óta vártam: a crazy drummer guys (teljesen rájuk vagyok pörögve az Olimpia megnyitója óta), és most itt voltak.

Visszük Ganesha a tóba...

zenés-táncos kísérettel.

Az, hogy elvisszük a szobrot a tóba és beletesszük a lehető legkevésbé adja vissza azt, ami történt, még ha így a leggyorsabb is leírni. A nők folyamatos hátrálós mozgással mintegy kihúzták a Ganesha-t szállító kocsit az udvarból, majd a férfiak a dobosok körül a nők pedig a dobosok mögött táncoltak. Így haladt a kb. 80-100 főből álló felvonulásunk: A fiúk a már ismert, számomra punjabi dance-nek titulált mozdulatokat csapatták, megint, mintha nemtelenek lennének úgy táncoltak egymással, a nők tipegő-topogó, tapsoló hullyogató táncot lejtettek majd néha spontán átmentünk az udvarban már táncolt körtáncba, mindeközben a dobosok püföltek és a nép tömte őket 10-esekkel, volt, hogy nekünk is adtak pár 10-est, hogy táncoljunk a dobosok körében majd tömjük a dob szíjába a pénzt. Ha ez nem lenne elég, a gyerekek előreszaladtak tűzijátékot durrogtatni. Nagy nehezen kiértünk az utcákból, amikor előkerültek a dokumentumfilmekből  ismert színes porok (szerencsére nekünk csak pink volt), és azzal kezdtük el egymást dobálni.

Előkerült a lila por is.

Ha a szín, hang és mozgáskavalkád még mindig nem lett volna elég, elkezdték azzal mulatni az utat, hogy embereket dobáltak, elsőként engem, aztán még egy párat. Nagy derültséget okozott, hogy miután egy rakat kisgyereket felvettem a nyakamba, rámpakoltak egy pufi kissrácot is. Végre megérkeztünk a nagy úthoz, ahol felugrottunk egy kamionplatóra, elmentünk a tóhoz, köröztünk a gyertyával a szobor előtt, megérintettük a vizen, majd nem túl elegánsan beborították a tóba egy beúsztatott stégről.

Hihetetlen élmény volt újra megtapasztalni azt, hogy milyen az, amikor az indiaiak vendégként tekintenek ránk, folyamatosan vittek minket táncolni (minket a fiúk, a lányokat a lányok), mutatták a mozgásokat. A török lány, aki otthon physical theater-ben vesz részt (akármi is legyen az), de imád táncolni, nagyon elemében volt és imádták a helyiek. Négy-öt órán keresztül, amíg velük táncoltunk, szórakoztunk nem is váltottunk szót, főleg, hogy nem is tudtunk, mert nem beszéltek angolul, de nem volt rá szükség, minden olyan magától értetődő volt. Azt hiszem, most kezdem megérteni azt, amit a német-vietnami lány mondott, hogy minden olyan selbst-verstandlich itt, hogy tehén van az utcán, hogy ha fesztivál van, akkor mindenki jól érzi magát és táncol, és magát értetődő, hogy mindenkit bevon. Ez meg is látszódott a fesztiválozók összetételén: a tömb/negyed apraja-nagyja jelen volt nemtől, kortól függetlenül a tizenévesek együtt táncolták a punjabi move-okat a 40-50-es bajszos-inges férfiakkal, hol a kisgyerekek voltak azok, akik után kiáltották a jelszavaikat, hol az idősebbek, de akárki kiabált mindig volt rá válasz, mert ez számukra mind magától értetődő. És az is magától értetődő volt , hogy a jelenlétünket megtiszteltetésnek veszik, mert a vendég az istenek ajándéka, ezért éreztem magam egész nap egy bollywood superstarnak.*

Bocs, ha kicsit hosszú lett és érthetetlen a vége, de még nem igazán csillapodott le az egész élmény, nem
tudtam átbeszélni a többiekkel, általában utána egy fokkal értelmesebben jönnek ki a gondolatok.

*persze, tagadhatatlan, hogy egy része azért van, mert mi fehér emberek vagyunk és az ő kis házibulijuk fényét emeli, ha külföldiek vannak náluk, de ez nem magyarázza azt az őszinte kedvességet, amit folyamatosan mutattak felénk, továbbá jobb abban a tudatban lenni, hogy ilyen kedves emberek alapvetően (ráadásul ezt támasztja alá mind a goa-béli, mind a varanasi-i, mind az egyetemi pszicho tanszékes hozzánkállás)

A harmadik hét Indiában

Na, véget ér lassan a harmadik Indiában töltött hetem is. A hétfői nap után nagy lelkesen visszamentünk a faluba, az afrikai leányzók mantraszerűen megtanították a gyerekeknek, hogy „wash your hand all the time, with clean water and soap”. Tekintve, hogy nincs NGO, ezért két dolog nincs biztosítva nekik: clean water and soap, úgyhogy ennek nem sok értelme volt. (Viszont volt egy elég erős afrikai mosakodás flessem, még le is videóztam J). Aznap este még elmentünk moziba is, ahol megnéztük a bollywoodi hisztis ribancról szóló Heroine c. csodás eposzt. Elég durva volt a mozi, lehetett rendelni film közben, India-szag volt, és kb 15 fok (mert, ha már van légkodni, akkor csapatják). A film vhol 2/3 úton volt a szomszédok és a hollywoodi filmek között, szerencsére Hollywood felé közelebb. A mozi 400 Ft, a popcorn, meg a nachos is fele annyi, csak azok sajnos feleakkorák is voltak, mint otthon…

Másnap (szerdán) az egyetemre mentünk, ahol a pszichológia tanszék vett minket a szárnyai alá, és az október 10-e körül tartandó World Mental Health Day szervezésében veszünk részt. Ez az első napon annyit takart, hogy az éjcsááávvííí awareness-esthez hasonlóan „chartokat” csináltunk, tehát megint festegettünk… Ebéd után pedig a helyi Kántoresztivel és két pszichos hallgató fiúval motorra pattantunk és elmentünk egy néma gyerekek iskolájába átadni a meghívót (3-szor eltévedtünk, úgyhogy közben megismertem Old Baroda városrészt is a Shiva-szobros tóval). Mindez kb. 3 órát emésztett fel.

Ma hosszas hindiül és angolul folytatott szervezést hallgathattunk meg (kb. arról volt szó.), hogy melyik verseny milyen díjat kapjon stb. Az afrikai lányok el is aludtak, aztán feladatul azt kaptuk, hogy csináljunk kvízt a mental health-ről (very basic quiz for general public), úgyhogy trivia oldal, mental health kvíz kimásolása ott a helyszínen (hálát adtam a mobilnetnek). Ezt követően kaja a Subway-ben, illetve a mellette levő indiai Subway-másolatban (ugyanaz, csak minden előtt ott volt, hogy masala és negyedébe került és fele akkora volt) itt volt az, hogy a virgin pina colada abból állt, hogy összekeverték a sprite-ot ananánszlével. Kaja után úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza fundraisingelni (elkísérni hallgatókat mindenféle helyekre, ahol adományokat kérnek), hanem a futós park megnézése után hazajövünk chillelni, mert kb 40 fok volt ma. Ma éreztük először, hogy tényleg elmúlt a monszún, sehol nem volt egy felhő. A parkban etettünk majmot, akik elég cukik voltak, egészen addig, amíg oda nem jött a falkavezér hatalmas herékkel, akkor aztán chipseldobás és iszkiri….

Ma elkezdtem tervezni az indiai utam hátralevő részét. Így néz ki a lista és a térkép: 

Város	km
Baroda	0
Rishikesh	1259
Lucknow	513
Bodh Gaja	564
Darjeeling	574
Kolkata	633
Chennai	1674
Pondicherry	152
Kanyakumari	575
Kerala	414
Ajanta	1346
Udaipur	680
Jaipur	418
Amitsrar	644
Mumbai	1785
Összesen	11231

Travelling India nagyobb térképen való megjelenítése

Gyakorlatilag teszek egy karikát Indiában, az első kört valószínűleg egy német sráccal tesszük meg, mert nagyon hasonló dolgokat akarunk látni és mindketten egyedül mennénk, csak az ő vízuma lejár nov. 26-án és jövőhéten megnézi Udaipurt, Jaipurt meg Amristrart, úgyhogy még dilemma, hogy velük megyek-e már a jövőhéten, vagy csak utána). Igazából már csak azért is utána kéne menni, mert vonatjegyeket kell venni, meg legalább az első három-négy állomásról kitalálni, hogy mit akarunk, meg mennyi időt tölteni, a vonatjegyvásárlásról nem is beszélve…

Tehát szép nyugisan telnek a napok, a pocakom is helyrejön, meglepően múlik a koszérzetem, a kézfertőtlenítőt is kevesebbet használom, bátrabban eszek (pl.: Subway helyett, indiai Subway-utánzat), illetve kezdem megszokni, hogy otthon alapvető dolgok nélkül tök természetesen létezek (pl.: mosógép, melegvíz, mobiltelefon, wi-fi, szék és asztal a lakásban). Azért India még minden napra tartogat valamit a tarsolyában, tegnapelőtt elfogyott a mobilnetem anyával való csetelés kellős közepén, tegnapelőtt csalánkiütéses lett a mellkasom alatti két tenyérnyi rész, mert túl porosak a matracok és előjött a 10 éve tünetmentes poratkaallergiám. Emiatt a kövön alszom hálózsákban, így már csak tüsszögök és az orrom folyik, de ez sem volt egy olyan dolog, ami kiakasztott volna, ezt is csak tudomásul vettem és update-eltem a helyi gyógyszertárból a calcium-készletem.

A nigéria blokk sem teljesen egységes, kiderült, hogy Ajoke (a Kántoreszti típusa lány) nem jön ki olyan jól a többi csajjal, mert ők hisztiznek, hogy milyen szar ez az ország, és haza akarnak menni korábban, amint megkapják a pszicho tanszéktől mind az összes certificate-et, a csaj meg maradna, ha már eljött idáig, úgyhogy a házon belül is zajlik az élet, de alapvetően jó a hangulat és mindenki szeret mindenkit, talán lassan a lengyel srác is megnyílik. Ja, meg jött két német lány, akik most értek vissza az utazásból, mert nekik sem volt jó a programjuk, de ők úgy elvannak maguknak a saját kis nyelvükön.

Day 1 @ „NGO”

A tegnapi „éccsávii” awareness után kettős érzésekkel feküdtem le, és mivel az előző nap 14-16 órát aludtam, elég nehezen sikerült elaludnom, ennek megfelelően is ébredtem. A reggelemet a terasszal szemben található fán levő majom-falka dobta fel, itt másfajta majmok vannak, mint, amiket Varanasiban és Agraban már megszoktunk: fekete pofázmányuk van és a testüknél kétszer hosszabb farka van a nőstényeknek és hímeknek egyaránt.

Ebéd tájt végre megéheztem és 1-kor volt a meeting az AIESEC-es sráccal, aki az „NGO-facilitator” és fordítónk a falujobbító program során, nincs is biztonságosabb kaja a harmadik világban, mint a McDonald’s, úgyhogy a fennmaradó időre elugrottunk a kis csapatunkkal (a sok nigériai lánnyal, meg a török csajjal) a mekibe, de mivel két tuk-tukkal (riksával) kellett mennünk ezért a szerencsétlen tuk-tukosok két különböző mekibe vittek minket…. (azt hinné az ember, hogy a taxisok ismerik a várost és még meg is beszélték egymás között, hogy hova mennek). Mivel negyedik napja csak kekszen és vizen élek és végre jól éreztem magam úgy döntöttem belecsapok a lecsóba és megrendeltem azt, ami a legjobban hasonlít a BigMc-re: a McMaharajat. Elsőnek rendeltük a török leányzóval ugyanazt (az afrikai kolleginák matekoltak és hangoskodtak) és kb fél óra után utolsónak kaptuk meg a kajánkat, meglepő módon arra volt idejük, hogy 10 bámuljanak minket egyszerre, némelyik szájtátva… Mindegyis. ízre meglepő módon egyáltalán nem hasonlított a BigMc-re főleg mert currys csirkehúspogácsa volt benne. A sültkrumpli, a sprite stimmelt, a bbq sauce talán finomabb volt, mint otthon.

Sikeresen megérkeztünk a faluba, ahol találkoztunk a polgármesterrel, megnéztük a sulit, a víztisztítót, amiből délután négy és öt között folyik víz, meg bementünk random emberek házába, az egyiknél még teát is ittunk. Kultúrsokkom inkább az afrikai lányok viselkedésétől volt, akik mindenkinek úgy megörültek, mintha régi ismerős lenne, és amikor mondta az egyik háziember, hogy hány gyereke van, netalántán unokája is, akkor egyre hangosabbak voltak.

Holnap az iskolában fogunk dolgokat csinálni. Szinte biztos vagyok benne, hogy nincs is NGO, csak elmentünk egy random faluba, ahol a szegény kis AIESEC-es guide-unk előadta, hogy kik vagyunk és honnan jövünk és mit fogunk csinálni, és nagyon örülnek nekünk. Nem vagyok egy nagy szociológus és szegényemberszakértő, de nem vagyok biztos benne, hogy szakmailag kellően fel vagyunk készülve, hogy holnap a gyerekeknek a higiéniáról és egyéb dolgokról tartsunk előadást, úgy, hogy semmiféle eszközt nem tudunk nekik biztosítani utána, hogy betartsák, amit mondunk. Ezt szerencsére az afrikai lányok is így vélik (How do we tell ’em to wear slippers if they don’t have the money to buy it and we can’t provide them any?). Abban pedig pláne nem vagyok biztos, hogy képesek lennénk a kasztrendszer maradványait segíteni felszámolni. (még a kis guide-unk, aki hangoztatta, hogy egy istenben hisz és elfogad minden vallást, nem minden büszkeség nélkül mondta, hogy ő a legfelsőbb brahmin kasztból való). A faluban láttuk a legalsó kaszt negyedét, akikkel nem nagyon van interakciója a többieknek.

Boci az úton/udvarban

Innen van a falunak ivóvize, mindennap 4-től 5-ig

Ganesha-oltár a fesztivál alkalmából

Úgyhogy továbbra is kettős érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban, azt még nem döntöttem el, hogy mikor jön el az a pont, amikor azt mondom, hogy állj, ebben nem kívánok tovább részt venni, de nagyon kíváncsi vagyok a ma esti beszélgetésre, ami ebben a percben kezdődik.

A szarkavaró Sebbi mindenit! Tegnap még azt mondta, hogy persze NGO, meg minden, ma meg, hogy ez a projekt, amin vagyunk ez a AIESEC saját kezdeményezése, és azt kezdünk vele, amit akarunk, nekünk kell szponzort keresni, kitalálni, hogy mit akarunk stb és, hogy ha akarunk NGO-t, akkor azt nekünk kell előszedni. Ez így ok is lenne, ha nem az ellenkezőjét mondták volna egészen eddig. Erre a lányok elővették a szerződésüket, amiben egyértelműen benne volt, hogy ’with the help of an NGO”.

Sebbi: OK guys, for next week I’ll get you an NGO, but then you won’t be working on your own project, you’ll be working under the NGO.

És itt el is dőlt, hogy meddig kívánok részt venni ebben.

Balázs: Ok Sebbi, we need to trust you guys, because you are the only ones here we know, but what you’ve said so far, and happened before don’t match, so we are not trusting you anymore, so if there’s no one from an NGO next week, I’ll quit the project.

Sebbi-barátunknak nem az jött le ebből, hogy, húha, egy gyakornokot elvesztenek, hanem az, hogy:

Sebbi: ok, it’s your life, you can do whatever you want.

Ez meglepően kibaszta a biztosítékot a lányoknak, és nem nagyon lennék a Sebbi helyében, azokat után, amiket kapott. A”rude boaawyyy” kifejezés volt az egyik leglájtibb.

Furcsa, hogy mennyi érzelemmel kommunikálnak, én csak elmondtam, hogy elmegyek, még engem sem rázott meg különösebben a döntés, ők meg 5 percig felváltva oltották szóismétlés nélkül öreg Sebbit, a reakciója miatt.

Mostmeg a török lány haját fonják dalolva/táncolva. Ez is annyira india (még ha afrikaiaik is): egyik pillanatban vitatkoznak, másikban dalolva fonják egymás haját….

Kelt: 2012. 09. 24.

Raising HIV awareness @ Ganesha Festival

Azt hinné az ember, hogy amikor azt mondják neki, hogy este 6-kor értetek jövök és megyünk a Ganesha-fesztiválra, akkor ilyen fél8 körül elindultok és, amikor rákérdezel, hogy akkor tuti fesztiválra megyünk, ahol úgy fogják püfölni a dobot, mint az olimpia megnyitóján, és azt mondják, hogy igen, akkor arra számítasz, hogy tényleg egy fesztiválra mentek és az indiaiak egyik kedvenc időtöltését fogjuk végezni: enjoying. Egész jól el is hitették velünk, hogy ez fog történni, amikor a karámban sorban álló emberek elé bevittek minket egy, erre az alkalomra épített Ganesha szentélybe, ahol az elefántfejű isten két kezével a hintát fogva a másik kettővel meg szimbolikus dolgokat tartva hintázgatott az őserdőben és még vmi nagyon magas hangon énekelt dal is szólt hozzá a folyamatosan zuhogó műesőben.

Aztán egyszercsak a magas ének közepén kitessékeltek minket és leültettek minket egy sorba rakott kertiszékgarnitúrába, hogy várjunk. Vártunk. És észbe se kaptunk, mire a kezünkbe nyomtak lapokat és filceket, hogy írjunk arról, hogy milyen fontos az „écccssávííí avénessz”, a helyzet randomitásából fakadóan lövésem sem volt, hogy mit akar az az „écccssávííí” mire a felvilgásított a sok nigér lány közül az egyik, hogy H.I.V.. Hát jó, írjunk, de hogy minek, az mi se gondoltuk, azt hittem, hogy majd elviszik valahova az AIDS-eseknek és kiragasztják, mert ez sokat jelent nekik meg ilyenek. A faszt. Miután megírtuk egyes sorban haladva kellett sétálnunk utána pedig megállni „now start sharing the message, have impact!”. Úgyhogy különváltunk és kb. 20-an lógtak rajtunk fejenként és beszéltünk. Az afrikai lányoknak elég jól ment, el skandáltatták velük, hogy „STOP… éjjcssájvíííí”. Aztán kb. 10 perc után visszamentünk a székeinkhez, csak, hogy újabb embereknek sharingelhessük a message-ünket.

10 perc várakozás, banán, víz, keksz és vmi furi rizses gombóc (amit senki nem mert megenni) után visszamentünk, this time pictures only. Persze, pictures meg sharing the message újabb negyed óráig. Aztán újra vissza a kis kertiszékeinkhez, és ezúttal velünk lehetett fotózkodni, jöttek is kb 40-50-en.

Szóval, nem egészen úgy alakult, ahogy azt én elképzeltem, kezdem megérteni, amit Tamás mondott: „én már semmit nem hiszek el egy indaianak”. Úgyhogy mikor hazahoztak minket, jól átbeszéltük a holnap kezdődő projektet, ahol megint a nigériai Kántoreszti csapott össze a helyi indiai sráccal, ezúttal viszont én csillapítottam őket, mert néha-néha már nekik is sok volt a másik.

Nagyon random volt az egész este, ilyen esetekben azt hiszem választhat az ember, hogy hisztizik és vergődik, vagy csak megy, ahogy visznek a dolgok, és megpróbálja élvezni, azt hiszem sikerült az utóbbi szerint cselekedni. Az este fénypontja egy robogós családapa volt (a lánya mögötte, a fia előtte) és meglepően jó angolsággal megköszönte azt, amit csinálunk és elmondta, hogy ez fontos az országuknak, ebből, illetve a közel 150-200 emberből aki a két turnus során körülvett minket, gondoltam azt, hogy még az is lehet, hogy volt valami „impact”-ünk.

Még 3 dolog:

1. Az olasz lányról kiderült, hogy török

2. Jött még egy nigériai lány, aki az egyik már ittlevő ikertesója

3. És a lengyel környezetmérnök sráccal fél órán keresztül magyaráztuk a nigériai lánynak, hogy a kőolaj elfogyhat, de nem biztos, hogy átment az üzenet….

Kelt: 2012. 09. 23. 

Őrület Barodában

Nagy nehezen sikerült eljutnom a szállásra, ami egy egész csini tömbben van, szép a járólap, jó minőségű ajtók vannak, meg minden, egy szépséghibája van csupán, hogy nincsen benne bútor, semmi, csak matracok meg wi-fi. Az állapotokat az írja le a legjobban, hogy olyan, mint az ÖCSI iroda bál előtt egy héttel. A szobámat egy lengyel sráccal osztom meg, aki elég alter és csendes. A szobában volt még egy rakat random dolog, ami, mint kiderült vmi korábban ott lakó arcoké volt. Ezeket az esti Aiesec-es meeting után ki is pakoltuk (6 zsáknyi szemét és ruha jött ki), így már egész otthonos a kis helyünk. Velünk lakik még egy japán, egy olasz meg kb. 4 nigériai lány. (Bár most este jött még egy pár fekete lány, meg egy srác, akik korábban voltak itt, és most utaznak haza és búcsúzkodni jöttek).

Éppenhogy feldolgoztam a szállást, meg interneteztem kicsit végre a saját kis számítógépemen és indulnunk kellett a nagy évnyitó AIESEC-es gyűlésre, ahol ismét olyan érzésem volt, mintha ÖCSI-zni jöttem volna. Egy óra késéssel érkeztünk, de ez senkit nem zavart, mert ők sem kezdték még el, azzal mulatták az időt, hogy „tábortáncokat” táncoltak. Itt megismerkedtem a többi külföldi aiesecezővel, egy német sráccal, egy osztrák lánnyal, és még egy angol lánnyal. Nagy sikerem volt, annak köszönhetően, hogy én már utaztam Indiában, és ők még nem, de tervezik. Tisztára „spanyol albérlet” érzésem volt: a német srác nagyon kimért volt, az angol lány nagyon dagi és lófejú, az olasz lány úgy néz ki ezekkel az indiai kendőkkel, mint egy echte cigánylány. Az egyik nigériai lány meg annyira feka, hogy azt nem hiszem el, Kántor Eszti temperamentuma és stílusa az övéhez képest visszafogott és szofisztikált, nagyon menő, tisztára olyan, mint a fekák a filmekben, ilyeneket mond, hogy mmmm-hmmmm, meg hell naw, i ain’t gon do that, jól össze is veszett szegény kis indiai fiúval, aki már egy hete nem bírt neki sim kártyát szerezni. Érdekes volt látni, ahogy a temperementumos kis indiai gyerek meg a temperamentumos nem olyan kis afrikai leányzó egymásnak ereszkedett.

De vissza meetingre egy mondat erejéig: most alakultak meg ilyen csapatok, meg teamek meg nemtom mik és mindegyik előadott egy táncot, kb. olyan volt, mintha a báli teamek instruktorin táncoltak volna. A „vezetőség” egyik tagjának egy az egyben olyan stílusa volt, mint a Marigold Hotel tulajának, és mindent úgy adott elő, mintha a világ legkülönlegesebb élményében lenne részünk azáltal, hogy láthatunk éppen valamit, kedvenc szava járása a the most „valami-nagyon-pozitív-jelző” volt. És még random üvöltöztek is dolgokat, amik néha úgy hangzottak, mint a nem hiszem el, éltették magukat, mint a torok-torok, és ha halkan kellett lenni, akkor csettintgettek tapsolás helyett, és ha visszakérdeztek, hogy megértették-e, akkor úgy rázták a kezüket, mint az ÖCSI-ben/SZISZ-ben/TEK-ben az egyetértek-jel.

A meeting után egy újabb „indiában első” élményem volt: mégpedig a szupermarket, ahol a táskádat betették egy egyentáskába, amit lezártak, hogy ne lopj. Mosógéptől kezdve zöldségekig mindent lehetett kapni, vhol a spar és a tesco között volt, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy végre vettem háztartási kekszet meg almalevet, ami megállítja a hasam (remélem) és hogy még itt is csótányok császkáltak a zöldségeken, csak kisebbek, mint Varanasiban az utcai árusoknál, ahol ilyen hüvelykujjméretű repülő dögök mendegéltek békésen.



Kelt 2012. 09. 22.

Varanasi, a szent és kaotikus város

Varanasi nagyon sokszínű volt és érzelmekkel telített, Bereczky Ádi szerint ez India, szerintünk egy végletesen túlzott jelenség mind pozitív, mind negatív irányban. Úgyhogy most kavarognak az emlékek a vonaton Agra felé.

Alighogy megérkeztünk a 13 órás vonatútról (csak egy órát késtünk) máris lerohantak a riksások, és potom 40 R-ért be is vittek minket egy „very famous, guidebook yes, ganga view” hotelbe. A szobának, ami a Yogi Lodge 6. emeletén volt, egy ablaka volt a közös folyosóra nyílt, mondtuk, hogy no way, vigyenek el minket Umahoz, mert arra emlékeztünk a lonely planetből, ők erősködtek, hogy Uma szar és egyébként sincs Ganga view (meg egyébként se kapnak onnan jutalékot), aztán elvittek egy nagyon drága hotelbe, ami szerencsére tele volt, úgyhogy innen viszonylag hamar szabadultunk, és végül mivel erősködtünk, hogy legalább a templomhoz vigyenek el, elvittek egy keresztény templomhoz, hogy nesze, itt fizettünk és nyakunkba vettük hektikus Varanasit.

Egy háromnegyed órás keresgélés, ájurvédikus hátizsákos masszázs és végtelen mennyiségű kéregető után elvezettek minket az Alka hotel nevű fehér és japán turista paradicsom és megpihenő helyre, ahol 500 R-ért szálltunk meg fürdő nélkül, de immáron igazi ganga view-os belső terassza, kutlúr emberekkel, nagyon jó volt ide hazatérni a városi séták után.

Az oázisunk

Physical recovery
A nem túl pihentető vonaton töltött éjszaka után rendeztünk sorainkat, én felavattam életemben először a pottyantós budit, zuhi, reggeli/ebéd (2 órán keresztül kajáltunk), átöltözés, egy jól megérdemelt polóváltás/mosás. (először nem értettük, hogy milyen szagot keringet a ventilátor a szobában, aztán rájöttünk, hogy az izzadt, ázott, fáradt szegény polóm volt az.) Ja, igen, az eső vagy esett, vagy épp elállt, vagy épp kezdett esni.

Aztán nyakunkba vettük a várost. Varanasi egy hatalmas város (magyar, nem indiai viszonylatban), a képeken található rész Old Varanasi, ami Kr. e. 1200 óta lakott, de párszor feldúlták, a jelenlegi házak kb. 2-300 évesek (forrás: Lonely Planet). Varanasi benne van a Hinduk top10 szent helyében (és a LoneyPlanet top100 városában (forrás: Boc), a szentségét annak köszönheti, hogy ez Lord Shiva városa, aki egy ilyen hatalmas Isten, ő tartja rendben a dolgokat a földön és úgy egyáltalán, mert Rama (ha jól emlékszem ő) nem nagyon tudott mit kezdeni a világgal, amit így hobbiból megteremtett (forrás: Akshay, akiről később lesz szó). Tehát itt Varanasiban, Shiva városában a Gangesz a túlvilág kapuja, és ha itt halsz meg, akkor felmentenek az újraszületés terhétől, viszont, ha itt égetnek el, akkor rögtön a túlvilágra jut a lelked és nem kell barangolnia, hogy áttaláljon (forrás: ha jól tudom). Old Varanasi különböző Ghat-okból áll (ami itt partot jelent) és elvileg mindegyik gátnak megvan a saját különlegessége, amiből nem sokat láttunk, mert egy 10-15 méteres árvíz volt, így a kb. 30 teraszból álló partból csak a felső 1-2 terasz látszódott. Két olyan Ghat van, ahol az emberek a halottaikat égetik el, ezeket angolosan burning ghatnak hívják. A fát itt veszik meg, a holttestet bebalzsamozva és pólyába tekerve hozzák a családtagok a vállukon egy mantrát énekelve (ez meglepően vidám hangulatban telik és bárhol összefuthatsz ilyen csoportokkal a városban),majd a ghat-ra érve a család megrakja a tüzet és a férfi (pontosan megvan, hogy melyik közeli ffi rokon) gyújtja meg Shiva 3000 éve égő tűzével. 3 óra után a hamut kitisztátják és egy egyszerű mozdulattal a folyóba dobják a fejükön hordott nagy fém edényből. A ceremónián csak férfiak vehetnek részt (mert egy istennő a férje temetésén tűzbe vetette magát) és a közeli férfi rokont egy tincs híján kopaszra borotválják, illetve fehér ruhába öltöztetik.

Hát ezt volt szerencsénk megnézni egy segítőkész önkéntes vezetésével, aki erősködött, hogy semmi pénzt nem kér, ezt ő a jó karmáért cserébe csinálja. De cuki, és aranyos, elmondta szépen a fenti dolgokat, elvitt minket az égető teraszhoz, ahol körülöttünk vitték a fát, és éreztük a tűz melegét, megmutatta a sokezeréves tüzet, a fahalmokat, amik nagyon drágák, és választhat a család, hogy milyen fából égjen (a szandál fa a legdrágább, abből csak egy-két husángot tesznek bele), egy kiló normál fa 1000 Ft.

Ezt a csodálatos felvezetőt követően áttértünk a helyi öreg nénikre, akiknek már semmilyük sincs, és ide jöttek meghalni, hogy ne kelljen újra születniük, ott guggoltak a sötétben, és mivel se rokonuk, se vagyonuk, nincs pénzük a fára, ezért adományokban reménykednek. Az 5 szerencseszám, 5 kiló fányi pénzt adni egy haldokló néninek, nagyon jó dolog, jó a karmának, jó-jó de annyit nem akarunk, a mi karmánknak egy kiló is jó, végül adtunk 1-1 kilónyi pénzt, de mivel Tominál volt a pénzünk ezért csak ő adta, de utána mondta, hogy csak akkor jó a karmának, ha a pénzt te magad nyújtod át, így egy újabb kilónyi pénzt adtam én is, erre megáldott engem is az öreglány. Nagyon sokféle érzése volt az embernek ezután, egyszerre vagy lenyúlva, átvágva, adakozva, sokkolva, letaglózva, elgondolkodva. És ez az ember, aki vezetett minket, mind úgy csinálta, hogy közben vhogy úgy éreztük, hogy tök nagy segítségünkre van.

Ezt követően tovább mesélt nekünk a városról, a Sadhukról, szent emberekről, akiknek semmi földi tulajdonuk és kötődésünk nincs e világon, csak imátkoznak a bűneinkért és hasist szívnak, mert Shíva templomában és szent városában ezt lehet (tényleg nagyon sok szívó Sadhut láttunk), és hogy Varanasiban állami monopólium a hasis árulása, így tartják kordában és szívesen megmutatja nekünka government store-t. Ám legyen, felmentünkk egy kis lépcsőn és ott ült 3-4 20-30 éves srác Bollywoodi zenét hallgatva meg volt egy vitrin tele saarival meg kendővel. Na, itt rögtön bűzlött valami (kivételesen nem a szó szoros értelmében…) és rögtön azzal kezdték, hogy mire vagyunk kíváncsiak: marijuana, hash, opium, opium chocolate, coke, lsd, mdma. Kész, itt kilőtték magukat, government store-ban opiátokat?! Mondtuk, hogy nem nem, nem veszünk drogot. Akkor egy kis finom indiai szövetet? Asse köszi, iszkiri lefele. Lent búcsúztunk kis barátunktól, aki arra kérlelt minket, ha már mi nem, akkor legalább neki vegyünk egy kis hasist.

- But you said you won’t take any money man! (azt mondtad, nem fogsz kérni pénzt!)

- Yeah, money no, but hash yeah. (Ja, pénzt nem, de hasist igen)

Mental Recovery

Hát ezzel búcsúztunk, és itt volt az ideje a mental recovery-nek. Szerencsére nem váratott sokat magára, mert valahonnan élő zenét hallottunk, de végre nem ilyen keleti furcsaságot, hanem dobot és gitárt. Egy zeneiskola volt szellemileg hátrányos gyerekeknek, ahol éppen egy európai önkéntes és indiai barátja jammeltek. Bekéredzkedtünk és kb. fél órán keresztül hallgattuk a zenét és elmélyültük gondolatainkban.

A délután hátralevő része ismét igazi indiai vendégszeretetben telt: Tamás kollégájának egy barátja kísért minket, aki varanasii, de a chicagoi egyetemen phd-zik genetika témában (rák meg ilyen dolgok). Még mindig nehéz megszokni, hogy ha tényleg vendégül látnak (akárcsak egy ismerős ismerősén keresztül ismernek) nem hagyják, hogy fizess, egyenesen sértésnek veszik és nem csak a pénzről van szó, a srác egy pár hetet van itthon egész évben és ebből a szűkös időből egy egész délután rászánt, hogy mint régi barátokat vezessen körbe, minket a városban. Sokat beszélgettünk arról, hogy ez mennyire más, mint nálunk, és arra jutottunk, hogy ha valamit, ezt megtanuljuk tőlük. (Azt mondják, hogy a vendég az istenek ajándéka). Úgyhogy végre megláthattuk old Varanasi igazi oldalát, ittunk Chait a gangesz parton cserépedénykéből, amit utána össze kell törni, és a cserékupacot beleőrlik a termőföldbe meg ilyenekbe, ők így oldották meg a higienikus teafogyasztást, és tényleg semmi bajunk nem lett tőle. Ettünk híres varanasaii pant (lásd Goás írás), de számunkra tök ugyanolyan, azt hiszem itt ki is lőttem a pan-fogyasztásom Indiában. Ittunk ilyen különleges madártejes dolgot szintén cserépből, amitől nagyon meglepő módon semmi bajunk nem lett, pedig egy félreeső kis utca házának belső folyosójának a végén volt, de hát ez a bolt 60 éve ott áll, és egész Varanasi legjobb ilyen madártejkészítő helye.

Egyazon város szülöttei (a Chicagoban PhD-ző guide-unk és egy rikshawalla)

Próbáltuk elérni az esti gangeszi hajókázást, de a magas vízállás miatt nem lehetett, úgyhogy egy fejedelmit kajáltunk és a napkeltés hajókázásra készültünk, amit sikeresen meg is tartottak. A második napot a városban való sétálgatással töltöttük és valami miatt sokkal kevesebben hajtottak a pénzünkre (vagy a vasárnap miatt, vagy mert már otthonosabban mozogtunk), így már egészen kellemes volt, járkáltunk, fotózgattunk, beszélgettünk a világ nagy dolgairól és gondolatokról, amikből jó sok volt a Varanasiban töltött két nap alatt.

A híres varanasii ferde templom víz alatt

Reggel pedig Agraban ébredünk, ahol nagyon turisták leszünk.
kelt: 2012. 09. 16 útban Agra felé a vonaton.

Delhi egy napban

10 körül megérkezett Tomi, akinek törölték a járatát Pune-ból, úgyhogy éjszaka eltaxizott Mumbaiba, hogy elkapjon egy másik járatot. A hotellánc general managere bemutatta a várost a térképen és letagadta, hogy metron keresztül meg tudjuk nézni, de Blanka erősködött, hogy meg lehet azt nézni metrón is, amire előásott egy térképet és bejelöltük a fő helyeket. Ezután reggeli a hotellánc másik hotelében a túlsarkon a tetőn terülj-terülj asztalkám, indiai módra, az indiai felső 10 millió tagjaival. Egyre jobban megszeretem a reggeli omlettet sok csípős paprikával. Jól bekajáltunk, hogy bírjuk az egész menetet, ez utóbb nagyon jó tervnek bizonyult.

Elindultunk a Red Forthoz, ami nagy és szép végtelen mennyiségű mókussal és olyan mint a képeken, (házi feladat mindenkinek rákeresni a google-n a képekért). Közös megegyezés alapján Tomival, ez volt a legkevésbé izgalmas dolog, amit láttunk ma. Tényleg vörös és tényleg erőd.

A Fort előtt, mielőtt még bementünk volna elkapott egy riksás fiú, aki ígért nekünk egy órás túrát 150-ért old delhiben és úgy sikerült lerázni, hogy majd ha kijövünk megyünk vele, és a jógyerek( aki 19 éves volt és már 6 éve tekerte a riksát) megvárt minket, úgyhogy uccu neki.

Elindultunk egy egy km-es utcán, amin minden volt:

• Bollywood mozi egy ősrégi antik épületben (de nem úgy kell elképzelni, mint Puskint…)
• McDonald’s family restarurant
• Jaini templom
• Mecset
• Hindu templomok és kis szentélyek
• Baptista temlpom
• Szikh templom (amiben tényleg ingyen kaja volt, mert a kijövő emberek majszoltak)

Aztán be a nagy a rengetegbe: a kis utcákba, ahol már csak gyalogosok meg biciklis riksák fértek el. Ekkor már javában szakadt a monszúneső, ehhez képest Tatán egy ártatlan nyári zuhé volt. Bementünk egy állami fűszergyár és nagykereskedésbe, ahol az emberek laktak, őrőlték a fűszert, zsákolták őket és vitték innen Jaipurba, Agrába és ide-oda Indiába. Ezen a környéken volt a 350 szobás hárem (ami mint kiderült a muszlim férfiak lakhelye és nőknek még távolról sem szabadott megkörnyékezni, nemhogy üzekedni…) Innen nagyszerű rálátásunk volt a fűszergyárra (mellettünk aludtak a konyhások, akik hajnalban megfőztek a dolgozóknak), illetve egy muszlim imahelyre és egész old Delhire. 

Fűszergyár és kereskedés Old Delhi muszlim részén

Panoráma a fűszergyár tetejéről mecsettel

Ezután következett a nap üzlete egy fűszer és teabolt. Végigmutatták a kb. 30 féle fűszert és 15 féle teát (pl. a teli hold fényében szedett fehér (?) teát), végül finom mango teát vettünk, de annyira el voltunk alélva a sok széptől és kedves bánásmódtól, hogy elfelejtettünk alkudni, de még így is kicsivel magyar ár alatt voltunk.

Indulás tovább riksával a wedding marketra a még mindig szakadó esőben ahol wedding saarit, meg mindenféle hozzávaló bizbaszt lehetett venni, ami itt igazán érdekes volt a végtelen mennyiségű elektromos kábel, ami elég jól türközte az átlag indiai rend és rendszer iránti igényeket (egyébként elég gyakoriak az elektromos tüzek).

Megérkeztünk a Jana-Masjid Mosque-hoz, ahova felváltva mentünk be, mert ha van nálad telefon vagy fényképező rögtön 1200 HUF az egyébként ingyenes belépés (a mi gépeink fényképező-potenciáljánál sokkal szebb képek találhatóak a nagy és hatalmas interwebs-en különösen ajánljuk a red fortra való kilátást). Mivel rövidgatyóban voltunk kaptunk egy cuki kis szoknyát egy „kedves” öreg bácsitól, aki nagyon jól tudta mutogatni az ujjával a pénz nemzetközi dörzsölését.

Elbúcsúztunk a kis barátunktól és a 40%-os borravalót is keveselte, de megígértük, hogy ajánlani fogjuk, tehát, ha valaki a Red Fort előtt áll és épp Old Delhibe akarja magát bevetni mindenképp keresse a 2012-ben 19 éves Rames, aki alább néz ki, nagyon hasznos tanácsokkal lát el és jó az angolja és még arra is felhívja a figyelmed, hogy hol vigyázz a zsebtolvajokkal (a mecsetben…). Mindezt 1000 Ft/óra/2fő tarifával borravalóval együtt. 

Ha Delhiben jártok Rameszt keressétek a Red Fortnál

Indulás tovább Humayum sírja felé, ami akármi is legyen, de a Lonely planet szépeket írt róla, taxival azonnal elvittek volna 2000 Ft-ért, de inkább metróztunk és kérdezgettünk local guy-okat, hogy merre-hova mindenki küldött a delhiben található sok síremlék közül ahhoz, amelyiket tudta, hogy merre van, De ennél kellemesebb meglepetés nem is érhetett volna minket, hiszen megtaláltuk, azóta se tudjuk kinek a síremlékét, de azt ránézésre is tudtuk, hogy a moghul építészet egy remeke, különösen amiatt, hogy itt még alkalmazták a red fortból is ismert vörös követ, de már vegyítették a Taj Mahalnál híressé vált fehér márvánnyal, egyébként olyan, mint a Taj, csak kicsiben és vörösben, csodálatos parkkal érdekes madarakkal és (figyu!) smároló indiai párokkal. Fun fact két oldala muszlim, két oldala hindu motívumokkal rendlekezik, de erre csak a biztonsági őr bájosan betanult szerinte 100 R-át érő (de csak 20-at adó) 5 perces idegenvezetéséből tudtunk meg. 

Egy mogul miniszter síremléke, a Taj Mahal egyik elődje vörös kőből és márványből

Vissza haza, újra elázás, a szakadó esőben 10 R-ért egy saroknyit riksázás a reggeliző hotelhez, hogy India legnagyszerűbb csirkéjét ehessük csapatival (ilyen tortilla szerű cuccal) és mellé egy kis nyers szeletelt lila hagymát és chilit rágcsáljunk. Búcsú Blankától, aki sikeresen megvette a  souvenireket és holnap megy tevegelni Jaipurba. Mi meg már zötykölődünk a vonaton Varanasi felé Svábbal a felső ágyakon miután sikeresen eltessékültek a helyünkön fekvő kedves, de hatalmas nénit, aki üres helyekre vadászott, úgyhogy befeküdt random aludni.

Megyünk tovább (újabb indiai fotós barátunk ujjával)

Nyaralás Goán

 A bejegyzés 09.10-én íródott.

Egyetlen kép, amin az egész csapat rajta van, csak a segítőkész indiai barátunknak belógott az ujja

Tervezgetünk a kis bérlet kocsin (Lonely Plant + térkép)

Az elmúlt három-négy nap határozottan egy nyaralás volt egy jó baráttal (Sváb Tomival) két eddig ismeretlen indiaival (Tomi kollégiáival: Kapil és Ankit) és egy eddig szintén ismeretlen közgázos leányzóval (Blankával, aki egy félresikerült AIESEC-es gyakorlat után úgy döntött, hogy utazik és Sváb már korábban felkereste az itt levő magyar AIESEC-eseket, hát innen az ismeretség és csatlakozott a goai trip idejére). Nem túl meglepő módon frissen verbuválódott nemzetközi multikulti csapatunk rettentően jól érezte magát. Béreltünk egy kocsit és fel-alá mászkáltunk az egész államban, azt hiszem elég rendesen kimaxoltuk Goát. High-season november végétől van január végéig, és a pálmakunyhókat le kell bontani a monszún miatt és csak szept 20-től kezdhetik el építeni. Úgyhogy elég jó áron szálltunk meg közvetlenül tengerparti kőházban és sokszor a tengerpart és étterem csak a miénk volt, volt, ahol menü sem volt, csak elmondták, hogy mit hoztak a halászok frissen, abból válogassunk. És volt, ahol ember sem volt.

Nyaralás után mindig az a téma, hogy mit ettél, mit ittál, hol voltál és mit csináltál. Hát tessék (kiegészítve a hallottam résszel):

·         ettem

o        helyi kesudiót ( vagyis kaju-t) – minden sarkon kesudiót árulnak (nem olcsó, de jó áron van: 200 g = 500 Ft – viszont egy kókusz 40-80 Ft)

o        sok-sok seafoodot (halrudacskákat, ami kb akkora mint a sneci és finom snack, prawn-t, ami olyan mint a shrimp csak van farka, rockfish-t, ami meg hekkszerű)

o        kis barna biz-baszt (ami olyan, mint a kávé és mogyoró keveréke)

o        chili chickent, ami pont olyan, mint otthon a kínaiban

o        és rendes vega punjab és dél-indiai kaját: kenyér és/vagy palacsintaszerű dolgokat szószokkal, ami olyan volt, mintha csípős zöldségleves lenne (ha majd meg tudom különböztetni őket írok)

o        masala (fűszeres) és sajtos omlettet

o        hüvelykujj méretű banánt, amit a piacon vettem (az épülettől eltekintve nem sokban tér el a csarnoktól) egy 40 db-os fürt 160 Ft volt és nagyon ízes

o        pan-t – ami egy ilyen levélbe csomagolt cucc, amibe mindenféle dolgokat tesznek (cukorka, fűszerek, magvak meg dolgok, amiket nem akarok tudni) és olyan érzés lesz a szádban, mint soha eddig. Ezt az utcán a pan-árus rakja össze ott előtted. El kell rágni és élvezni az ízeket meg néha kiengedni a felszabaduló leveket, úgy hogy a cucc még a szádban maradjon, és amikor nem jön több lé, akkor szépen ki kell köpni. Utána olyan érzés van a szádban, mintha fogat mostál volna, a fogaid meg kicsit pirosak, az öreg indiaiaknak emiatt piros a foguk, mert túlzásba vitték a pant. Hát, én nem fogom tuti, kipróbáltam, különleges volt, but it’s not for european taste, ahogy itt annyi minden nem.

·         ittam

o        penit (kesudió pálinkát, majd a helyiekkel az itthonról kivitt magyar pálinkát, mert a tulaj már sokat hallott róla)

o        kingfisher sört, ami finom (és ugyanaz a cég, ami légitársaság is egyben…)

o        kókuszlét a magam által ledobott kókuszból

o        thums up  (b nélkül) indiai kólát, ami jobb, mint a kofola

o        chai-t (fűszeres teát tejjel vagy tejszínnel)

·         voltam

o        beach-eken:

Egy nagyon hippi ember alkotása a homokba (10 perc múlva elvitte a dagály...)

§         Kalengute beach-en,

·         ami crowded volt és volt egy rakat tehén és dolgok

§         Voltunk Anjune-n, ami a hippi helyek egyik utolsó maradványa, annyira utsó, hogy egy öreg hippit láttunk az öreg fekete barátjával, de szép volt.

§         Vegator beach-en

·         ami menő volt chilles, de az áramlat miatt nem nagyon szabadott bemenni deréknél beljebb, itt is volt erőd

§         Polem beach-en

·         ami a világ egy legjobb helye (csak mi voltunk a tengerben, a helyi halászgyerekek rohangáltak, meg az üdülő tulaj, aki világ egyik legszimpibb vendéglátósa)

A Magyarország-India rangadó 3-0 lett még úgyis, hogy én adtam a magyar csapat 50%-át

§         Palolen beach-en

·         Goa legnagyobb és leghíresebb beach-én, ahol hajnalban néztük, ahogy a halászok húzzák ki a hálót a fogással

§         névtelen beach-en, amire teljesen véletlen akadtunk egy két órás kocsit és ¾ órás tengerparti sziklákon mászkálás után – visszafele lépcső vitt ki a beach-ről, amit még a portugálok építhettek…). Itt csak mi voltunk és kókuszdióval labdáztunk a vízben, utána kókusztejet ittunk (ledobtam a fáról egy másik kókusszal) aztán a patak vizében chilleltünk és mostuk le magunkról a sót, olyan volt az egész, mintha egy letűnt civilizáció lakatlan szigetén lennénk.

Még az elhagyott beach-en is képesek krikettezni fakéreggel és kókuszdióval

o         „bulizni”

§         ahol ettünk sok csirkét, ittunk sört és táncoltunk, olyan helyiesen: fiúk-fiúkkal

§         de:  elérkezett a punjabi tánctanfolyamon haladó órája  (a kezdő még Hollandiában volt), állítólag jól ment

§         nem áll messze a valóságtól az, aki jóhangulatú cigánybulit képzel el indiai zenére némi latinos mozgással és wirtschafttal fűszerezve (no meg masalával) karibi környezetben.

o        autót szerelni

§         najó, igazából toltuk vagy 200 m-t lejtőn lefele, de nem indult be így sem, úgyhogy megállítottunk pár autót, akik közül páran mondtak ezt-azt, hogy majd segítenek meg ilyenek, az egyik indiai srác elindult a benzinkútra bikáért, mi meg szépen megreggeliztünk, mert hát mi jobbat tud olyankor csinálni az ember – semmi, de semmi stressz nem volt, még csak fel se merült, hogy valaki felszüljön - aztán a reggeliző hely tulaja hozott két kábelt, ami kell majd a kajálda felújításába (mint kiderült a kábelt elég ritka és értékes dolog erre) és bikát rögtönözve helyreraktuk az akksit és befejeztük az omlettet.

Töltjük az akksit reggeli közben

o        Old Goán

§         megnéztük a legnagyobb európai katedrálist, de a mellette levőbe mentünk be, az egyiket úgy hívják, hogy Bom Jesus

o        Margaonban

§         voltam piacon, vettem dolgokat (itt még egyedül voltam)

§         dolgok: esernyő, iphone kábel, „latest” Goa térkép (ezt igazából rámtukmálták, de életmentő volt a hétvégén, még úgy is hogy rá volt írva, hogy „not to scale” – csak olyan helyiesen), kesudiót, banánchipset

o        Panjimben

§         itt már kétszer is vagyok, ez a főváros, valahol félúton a korábban megismert karibi/brazil és a tipikus indiai város között

o        Random erődökben

§         az egyik az volt, ahol a portugálok először lábukat vetették a szubkontinensen, ez elég menő volt az egész öböl végig volt erősítve fallal, és itt volt a névtelen, letűnt civilizációs beach

·         Hallottam

o        indiai diszkózenét (végtelen mennyiségű upbeat (cakk-cakk-cipp-cipp-ti-ti-tipp))

o        vadon élő pávát

Úgyhogy, minden tök szép és jó és nagyon sűrű napok vannak mögöttünk. Tomiék visszamentek dolgozni, mivel jobb dolgunk nincsen Blankával még maradunk másfél napot, utána iszkiri Delhibe, ami egy 36 órás vonatút lesz, hogy újra csatlakozzon hozzám Sváb (aki röpül, mert a meló miatt nincs ideje vonatozgatni) és innen kettesben folytassuk közös indiai élményszerzésünket, ezúttal északon.

Újabb repülőút és "furcsa" emberek

Hát nem sikerült túl alvósra az este, mire találtam egy békés szabad helyet az alvó utasok között egy vending machine, egy pénzváltó és egy mozgólépcső között, és nagy nehezen sikerült is elaludnom, addigra elkezdtek takarítani ilyen nagyon hangos gépekkel ráadásul olasz temperamentummal kiabáltak is hozzá a svájci nyelvek leghangosabbikján.

Megvolt az első igazán fura emberrel való találkozásom: egy néni narancssárga atlétában és hatalmas narancssárga esernyővel marypoppinskodott a váróban, miután megelégeltem a takarítást. Ekkora már (4 körül) rendesen csücsültem a széken meg minden, de az öreglány odajött és lelökte továbbra is mmúmiásott hátizsákom a mellettem levő csomagtartóról. Gondoltam, hátha így óvja meg a berendezést a nehéz poggyászoktól... aztán tovább esernyősködött és mostmár a földön levő táskámat fellökte. Erre egy (belülről legalábbis) határozott "What's wrong with you?!"-ra azt a választ kaptam, hogy eh blalblbalblbal nur English sprachen. Aztán elkezdett bevadulni a néni: az esernyőjét random nem-fehér emberekre nyitogatta és egy újabb hozzám hasonló sráchoz odament egy "Was machst du hier?" kérdéssel, amire miután német választ kapott azt mondta: Ich bin zufrieden (elégedett vagyok), ezután meg ilyen scheisse albania, scheisse macedonia dolgokat dünnyögött, hol az esernyőjével, hol anélkül. Mivel korán volt, biztonságiak még sehol nem voltak, de az emberek meglepően leszarták, az egyik bácsi mosolygott a mellette levő néni meg rosszalóan bólogatott, de itt ki is merült....

Szóval, még a toleráns, liberális, független stb. kis Svájcban is akadnak ilyen furcsaságok.

Más: már kijöttem a schengeni övezetből, így nagyon sok a nem európai ember, és megláttam életem első szikh-jeit ilyen turbánokkal meg hosszú szakállal. Mostanában volt amerikában lövöldözés egy szikh templomban, mert az elkövető azt hitte rájuk, hogy muszlimok, pedig mennyire nem, ők szikh-ek, akik a guruk tanait követve élnek, annak ellenére, hogy arányuk eltörpül az indiai néptömegben mégis ők teszik ki az értelmiség és a katonai vezetés (beleértve a miniszterelnök személyes védelmének) jó részét, valószínűleg nem véletlen, hogy itt zürichben az ittlevő kb. 20 indiaiből 10-15 szikh. Azért hordanak turbánt, mert alatta a soha le nem vágott hajat hajtogatják össze, elvileg a szakállukat sem szabadna vágni (van itt is egy srác, aki Jordan pólóban, cipőben, meg szürke macinaciban van turbánnal és hasközépig érő szakállal), de úgy tűnik, azt már nem veszik olyan komolyan, ahogyan azt sem, hogy mindig maguknál kell hordani a harci tőrjüket. Tökre várom már, hogy jobban megismerjem, hogy miből is áll ez az egészen nyár elejéig számomra ismeretlen vallás, meg, hogy megnézzem az arany templomukat, amiben a guruk tanításai vannak.

Meg császkál itt egy csapat ortodox zsidó is, new yorki akcentussal, annyira blöff :)

Fura, hogy a vallási hovatartozást/elkötelezettséget a hajviselet mennyire meghatározza (szikh-ek, zsidók, rasztafárik). Ha valaki tud még ilyet szívesen veszem a kommentbe.

Ja, meg láttam a Barca gyerek focicsapatát elslattyogni.

Fél óra és boarding van és végre nézhetek sivatagot felülről.

Night @ Zürich Airport

Nem lesz túl izgi, legalább annyira mint a cím, mert szerencsére eddig minden rendben van. Tekintve, hogy ez az első írásos poszt gyorsan elmagyarázom a koncepciót: a tumblr lesz mindennek a gyűjtője: képek, idézetek, vicces (vagy nem) pársoros írások, és a bloggerre írom a nagy gondolataim és élménybeszámolóim, amit aztán linkként posztollok tumblr-re.

Szép nyugisan megérkeztem a zürichi airportra, a legkisebb swiss géppel jöttünk, aminek a szárnya felül van, ráadásul a szárny mellett ültem az ablaknál, úgyhogy csodálhattam, ahogy remeg a szárny, meg mozog ide-oda a léglapát (legyen most ez a neve). Pest gyönyörű volt a sötétben, kiskörút, nagykörút, plázák, hidak, vár Csepel, Kopaszi-gát, Margit-sziget, minden, ahogy kell úgy világított.

Egy középkorú stweradessünk volt, aki jó svájci módjára angolul, németül és franciául bemondott szépen mindent, és gyanús, hogy fel volt varrva a mosoly az arcára, mert nem tudott leállni vele. Még ilyen kis csokit is kaptunk (kép1). Már alig várom a köv. utat velük, ahol remélem arányaiban többet megyünk majd vízszintesen, meg nem ugrálunk úgy, mintha kátyús lenne a levegő.  Az út gyorsan elment, nem ült mellettem senki, úgyhogy terpeszkedhettem, vmiért nem került fel a kindle-mre a magyar nábob, úgyhogy Habermas életművével foglalkozhattam, ami azért volt jó, mert muszáj volt arra figyelnem, hogy felfogjam, aztán alig kerültünk vízszintesbe elkezdtünk előre dőlni.

Zürichben nincs ingyen wi-fi, ellenben van 7 szolgáltató, akiktől vagy 8 féleképpen lehet venni wi-fit (bankkártya (az összes típus), kaparós kártya, sms, telefonhívás stb.) úgyhogy ezt egy röpke fél óra megszültem és mobilról bejelentkeztem Anyának, Boccal egyszerre hívtuk egymást, csak ő Viberről én meg Google-hangouttal, aztán Skype-on beszéltem a már Indiában rám váró, éppen fosó Sváb Tomival (elég epikus ez a 21. század és információs forradalom: Hollandia, Magyarország, India összesen 1 órányi beszélgetés csupán 5 CHF-ért, és mindez mobilról, és csak mert nem ingyen van a wi-fi.)

Sose gondoltam volna, de mostam szépen fogat, használtam alkoholos kézfertőtlenítő baszást kajálás előtt, megmostam a hónimat, úgyhogy egyelőre nagyon európai vagyok, csak ruhát nem cserélek, mert nem akarom megbontani azt a gyerek méretű és súlyú múmiát, amivé a hátizsákom változott (kép2).

Lassan tente, már az olaszul beszélő plafont glettelő munkások is elültek, egy indai arcot láttam mászkálni, két nagyon hátizsákos lányt, meg egy arcot, aki AUM-os (óóóóuuuum, vagy mi, na az univerzum hangja szankszritul, olyan mint egy 30-as) pólóban volt, meg buggyos gatyában, a kapucnija csúcsos és a seggééig ért, tehát mintha Ozoráról csöppent volna ide, van egy tippem, hogy ugyanarra a gépre várunk mind.

Úgy döntöttem, hogy inkább most éjjel alszom, és nappal meg nézelődök a reptérről, sose láttam még sivatagot, de el tudom képzelni, hogy egy idő után uncsi, úgyhogy lehet még ott is alszom.

Nyugi, nem hiszem, hogy holnap ilyen nyugiban lesz wi-fi a mumbai-i reptéren, úgyhogy nem fogok ennyit írni. Este 10 körül érkezem, kicsomagolom a múmiám, átöltözök végre, eszem, iszom (természetesen az otthoni kaját) és jól elérem az 5-kor induló vonatot Goára. Jóanyám okosan úgy készített kaját(ezúton is köszi a házi catering managernek :)), hogy csak Goán kelljen helyi kaját fogyasztanom, hogy az első fosás ott érjen, bár ha az általa csomagolt kajákon múlna, akkor másfél hétig nem kéne ennem kint. (Viccen kívül, van kb 8 energiaszelet, vagy 5 szendó, meg kb. 10 ilyen ízes, cereália cucc, amiben annyi kalória van, mint egy bigmacban, szóval legalább… nagyon sok kalória)

Bocs, hogy hosszú voltam, de hát egy éjszaka reptér nem a legizgalmasabb dolog… Ja, és pontosan ezért van a blogger, hogy amit ide, írok, az inkább van magamnak, meg azoknak, akik nagyon szeretnének tudni rólam.