Azt hinné az ember, hogy amikor azt mondják neki, hogy este 6-kor értetek jövök és megyünk a Ganesha-fesztiválra, akkor ilyen fél8 körül elindultok és, amikor rákérdezel, hogy akkor tuti fesztiválra megyünk, ahol úgy fogják püfölni a dobot, mint az olimpia megnyitóján, és azt mondják, hogy igen, akkor arra számítasz, hogy tényleg egy fesztiválra mentek és az indiaiak egyik kedvenc időtöltését fogjuk végezni: enjoying. Egész jól el is hitették velünk, hogy ez fog történni, amikor a karámban sorban álló emberek elé bevittek minket egy, erre az alkalomra épített Ganesha szentélybe, ahol az elefántfejű isten két kezével a hintát fogva a másik kettővel meg szimbolikus dolgokat tartva hintázgatott az őserdőben és még vmi nagyon magas hangon énekelt dal is szólt hozzá a folyamatosan zuhogó műesőben.
Aztán egyszercsak a magas ének közepén kitessékeltek minket és leültettek minket egy sorba rakott kertiszékgarnitúrába, hogy várjunk. Vártunk. És észbe se kaptunk, mire a kezünkbe nyomtak lapokat és filceket, hogy írjunk arról, hogy milyen fontos az „écccssávííí avénessz”, a helyzet randomitásából fakadóan lövésem sem volt, hogy mit akar az az „écccssávííí” mire a felvilgásított a sok nigér lány közül az egyik, hogy H.I.V.. Hát jó, írjunk, de hogy minek, az mi se gondoltuk, azt hittem, hogy majd elviszik valahova az AIDS-eseknek és kiragasztják, mert ez sokat jelent nekik meg ilyenek. A faszt. Miután megírtuk egyes sorban haladva kellett sétálnunk utána pedig megállni „now start sharing the message, have impact!”. Úgyhogy különváltunk és kb. 20-an lógtak rajtunk fejenként és beszéltünk. Az afrikai lányoknak elég jól ment, el skandáltatták velük, hogy „STOP… éjjcssájvíííí”. Aztán kb. 10 perc után visszamentünk a székeinkhez, csak, hogy újabb embereknek sharingelhessük a message-ünket.
10 perc várakozás, banán, víz, keksz és vmi furi rizses gombóc (amit senki nem mert megenni) után visszamentünk, this time pictures only. Persze, pictures meg sharing the message újabb negyed óráig. Aztán újra vissza a kis kertiszékeinkhez, és ezúttal velünk lehetett fotózkodni, jöttek is kb 40-50-en.
Szóval, nem egészen úgy alakult, ahogy azt én elképzeltem, kezdem megérteni, amit Tamás mondott: „én már semmit nem hiszek el egy indaianak”. Úgyhogy mikor hazahoztak minket, jól átbeszéltük a holnap kezdődő projektet, ahol megint a nigériai Kántoreszti csapott össze a helyi indiai sráccal, ezúttal viszont én csillapítottam őket, mert néha-néha már nekik is sok volt a másik.
Nagyon random volt az egész este, ilyen esetekben azt hiszem választhat az ember, hogy hisztizik és vergődik, vagy csak megy, ahogy visznek a dolgok, és megpróbálja élvezni, azt hiszem sikerült az utóbbi szerint cselekedni. Az este fénypontja egy robogós családapa volt (a lánya mögötte, a fia előtte) és meglepően jó angolsággal megköszönte azt, amit csinálunk és elmondta, hogy ez fontos az országuknak, ebből, illetve a közel 150-200 emberből aki a két turnus során körülvett minket, gondoltam azt, hogy még az is lehet, hogy volt valami „impact”-ünk.
Még 3 dolog:
1. Az olasz lányról kiderült, hogy török
2. Jött még egy nigériai lány, aki az egyik már ittlevő ikertesója
3. És a lengyel környezetmérnök sráccal fél órán keresztül magyaráztuk a nigériai lánynak, hogy a kőolaj elfogyhat, de nem biztos, hogy átment az üzenet….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése